Effi Briest

Előszó

Utószó

A francia Bovarynét és az orosz Karenina Annát alkalmasint többen ismerik, mint német tejtestvérüket, Effi Briestet - noha Fontane e mesterművének Flaubert és Tolsztoj remeke mellett sem kell pironkodnia. Ez a "bűbájos gyermek", ez az "angyali teremtés" - s ki tudná felsorolni, hányféle néven nevezte még hősét az író - természetes lényével, önfeledt kacagásával, a hazugságtól való irtózásával mindjárt a könyv első lapjain elnyeri rokonszenvünket, szomorú sorsával kiváltja részvétünket. S ez az író szándéka: minél inkább együtt érzünk Effi-vel, annál gyűlöletesebbnek látjuk a kicsinyes, ostoba, álszent porosz társadalmat, mely e kései regény hősnőjét a korai halálba üldözi.
Két kulcsot ad a kezünkbe Fontane műve megértéséhez, két többszörösen ismétlődő mondatot. Az egyik mindössze két szó: "Effi, gyere!" Barátnői kiáltanak be így az ablakon, hogy utána játékosan lebukjanak a fal tövébe; kergetőzni hívják, hintázni, bújócskázni. Effi tizenhét éves, s alig néhány perce kérték meg a kezét. Bárkihez adnák szülei, túl fiatalon adnák - ezt jelzi a játszópajtások gyanútlan kiáltása. Ám Geert von Innstetten báróhoz adják, a magas állású tisztviselőhöz, Bismarck kancellár kegyeltjéhez, ahhoz az Innstettenhez, aki valaga még Effi anyjának udvarolt; s valahányszor a báró, immár mint boldog férj, elhessegetné magától a nagy korkülönbség kellemetlen gondolatát, fülébe cseng az a leánykérés ünnepélyességét megzavaró, harsány "Effi, gyere!". Végül ez a két szó a szövege annak a táviratnak is, amellyel az öreg Briesték hívják haza magányos, beteg lányukat, a házasságtörésért kitaszított asszonyt, a gyermekétől megfosztott boldogtalan anyát. Vissza