Égő türelem

Fülszöveg

Keresztury új könyvéről:
- A te Őszikéid - mondta egy barátom, amikor elolvasta az ebben a kötetben összegyűjtött verseket. Nyilván Arany juttatta eszébe a gondolatot: róla szóló könyvem második részén dolgozom éppen. Vállalom is ezt a kitüntető párhuzamosítást, de csak néhány helyesbítéssel. Arany Őszikéi - a köztudattól eltérően - nemcsak az öregkori rezignáció versei; áttetszőbbek, lebegőbbek, de nem kevésbé forrók és elköletelezettek. Arany tíz évvel fiatalabb volt nálam, amikor az Őszikéket írta, de lélekben idősebb, zárkózottabb, magányosabb. Köztudomású, hogy a Kapcsos Könyvbe zárta el késői költeményeit. Nem pusztán érzékenységből, de azért is, mert hallgatásával akarta kifejezni, hogy nem ért egyet korával.
Én nem érzem magam sem magányosnak, sem rezignáltnak; nem élek szigeten s nem zártam el verseimet. Ugyanolyan elkötelezettek, bár talán sztoikusabbak, bizonyos mértékig sebzettebbek s modernebbbek a régieknél. Az Őszikék óta egyébként sokat változott költészetünk; ami Aranynak vívmány volt, nekünk örökség. Én a magyar költészet egész örökségét magaménak tudom; de örökségnek azt is, ami a világirodalomból az enyém lett. Hogy mit tudtam hozzátenni, más döntse el.
Aki Őszikéimnek nevezte e kötet verseit, megkérdezte: hova tartozom voltaképpen, kiket tartok elődeimnek, rokon kortársaimnak? Valahogy így feleltem neki: az említett költői örökség mellett legtöbbet Egrynek és Bartóknak köszönhetek. Az elsőtől a valóság átlényegítését, a világba lépő s ott körültekintő ember áhítatának kifejezést tanultam; a másodiktól a változatosságában is szigorú szerkezet, a nehézségében is világos kifejezés tiszteletét. Vissza