Emberközelben

Fülszöveg

Tizenkilenc tavaszán, a Tanácsköztársaság idején Józsi fivérem megismertetett Füst Milánnal. Talán az egyenruhám késztette a költőt, hogy néhány kérdést intézzen hozzám: milyen frontokon jártam, mi volt a legnagyobb háborús élményem? Aztán váratlanul olyat mondott, amire ma is úgy emlékszem mintha tegnap hallottam volna:
- Irigylem azokat, akik a harctereket járták. Kivált azok helyében szerettem volna lenni, akiket a fogság Szibériába sodort... Ó, Dosztojevszkij Szibériája!... Milyen hatalmas élményeket hozhattak haza magukkal!
Magamban megmosolyogtam szavainak pátoszát, mert hogyan lehet irigyelni a tűzben járt katonát, akit meghalni küldtek, és a véletlen jóvoltából hazavergődött, hogy ínségről, nyomorúságról, az ember megalázó kiszolgáltatottságáról tanúságot tegyen? De később megértettem amikor már én is megpróbáltam kifejezni valamit abból a rosszból és jóból, az égiből és pokoliból, amelyre az ember elítéltetett. Megértettem, hogy kell a szenvedés is, mert a felhőtlen nem lázít, nem gerjeszt haragra, s nem indít vallomásra: így volt, csúnya és torz volt, irgalmatlan és igazságtalan, én megéltem, kilábaltam belőle, és megmutatom, hogy sorsunk soha többé ilyen nem lesz!
Ezek a változatos típusú írások, novellák, emlékezések, naplórészletek és vallomások is ezt akarják: nem az üllő tűrését, hanem a lázítást, az öklöt, a goethei mondás másik felét: üss kalapács! Vissza