Egy erdélyi sebész emlékei 1947-1961

Előszó

Igen, volt egyszer egy egyetem. A kolozsvári, minap még a Ferencz József Tudományegyetem nevet viselő legendás intézmény kihelyezett részeként indult Marosvásárhelyen, majd az „egyetem" jelzőtől megfosztva, „intézetként", a román nemzeti szocializmus minősített céltáblájaként, a lét és nemlét közötti szűk mezsgyén egyensúlyozva kellett megadnia a vörös császárnak kijáró jussot, hogy teljesítve saját evilági Istene, az erdélyi magyarság elvárását, orvosokat-gyógyszerészeket képezzen ennek a - saját anyanemzete és a világ által is magára hagyott - nemzetközösségnek, önmagából önmagának. Valamiféle rendkívüli szívósság, életerő, elhivatottság munkált oktatókban és oktatottakban egyaránt, ez tartotta meg és vitte előre lépésről lépésre ezt a közösséget, miközben naponta kellett kivédenie az első pillanatoktól beinduló és a bizantin ravaszság milliónyi álarcában jelentkező támadásokat. Hiszen a Bolyai Egyetemmel együtt az ország szerzés-motiválta potyemkin-létesítménynek szánták, melyet e cél teljesültével, szándékuk szerint - miként amazt -, le kellett volna bontaniuk, mert továbbélése ellentétes volt az alapvető és máig érvényes nemzeti céllal: az egységes román nemzetállam megteremtésével. Hogy mégsem így történt, hogy kaptunk néhány évnyi haladékot, az egy külön tanulmányra érdemes fejezete e kornak, de ebben minden bizonnyal meghatározó szerepe volt magának az egyetemnek.
A hőskor utáni több évtizedes távlat kényelmes karosszékéből visszatekintve három csoportját látjuk elkülönülni az akkori szereplőknek. Néhányan, kevesen, hősök voltak, a zűrzavarban is tisztán látók, akik többnyire és törvényszerűen áldozatokká váltak. Tanárok és diákok, leginkább '56 következményeként, az önmentő, lihegő hűségigazolás áldozatai. Aztán ott voltak a minden közösségben mindenkor jelen lévő karrieristák, nem kis számban, akik az adott körülmények folytán többnyire árulókká váltak. Vissza