Egy homályos eset

Előszó

Részlet a könyvből:

A rendőrség bánata

Az 1803. év ősze egyike volt a legszebbeknek ezen évszázad első szakában, melyet a császárságnak nevezünk. Októberben egy kis esőzés felfrissítette a réteket, a fák még zöldek és lombosak voltak november közepén. A nép tehát jó egyetértést látott ebben az ég és Bonaparte között, akit akkor választottak meg élete fogytáig konzulnak, s ennek köszönhette ez az ember fölényének egy részét; és furcsa! azon a napon, amikor 1812-ben a nap megtagadta tőle fényét, nem boldogult többé. Ezen év november 15-én délután négy óra tájban a nap valami piros porfélét hintett a négy szil-sor évszázados koronáira egy úrilak hosszú fasorába; fölragyogtatta homokját és fűcsomóit ama óriási kerek térségek egyikén, aminőt falusi birtokon látni; a föld ott még elég olcsó, rá lehet szánni efajta díszre. A levegő olyan tiszta volt, a légkör oly enyhe, hogy egy család a szabadban ült, mintha csak nyár lenne. Egy férfi, kin zöld csinvatból készült vadászzubbony volt, zöld gombokkal, ugyanilyen szövetből volt a nadrágja is, a cipője vékonytalpú s a lábszárvédője is csinvatból való, mely fölért a térdéig, puskát tisztított, még pedig olyan gonddal, melyet ügyes vadász szán erre a foglalkozásra, amikor ráér. A férfinál nem volt se vadásztáska, se vad-háló, semmiféle ismertetőjel, mely következtetni engedne tervezett vagy már befejezett vadász-kirándulásra, és két asszony, ki a közelében ült, nézte s mintha rosszul palástolt aggodalommal viaskodnának. Aki, bokor mögé bujva, figyelhette volna ezt a jelenetet, bizonyára épp úgy remegett volna, mint ahogyan ennek a férfinak az anyósa s a felesége remegett. Vadász nyilván nem tesz efajta kínos előkészületeket, ha vadat akar ejteni és Aube meyében nem is használt erre vontcsövű puskát.
- Őzet mégy vadászni, Michu? - kérdezte szép fiatal felesége, és nevető arcot próbált vágni. Vissza