Egy kiscsoportos fejlesztő program kísérlete

Előszó

Azt hiszem, minden iskolapszichológus azzal a vággyal, elképzeléssel kezdte meg tevékenységét, hogy valóban hatékony szakemberként tudjon dolgozni is állapítható meg - viszonylag rövid idő alatt -, hogy a munkánk hatékony-e vagy sem.
Az iskola részéről mindenképpen az az - esetleg ki nem mondott - elvárás nehezedik az iskolapszichológusra, hogy a problémás gyerekeket, közösségeket legyen képes megváltoztatni, "megjavítani". Eközben az iskolát nem érdekli az, hogy a pszichológusnak nincsen varázspálcája, amivel - csiribi-csiribá! - el tudná tüntetni a rosszat, a nem-kívánatos jelenségeket. Ennek a helyzetnek a tudomásulvételéhez a pszichológus részéről nagy önuralomra és türelemre van szükség. Ahhoz azonban, hogy az említett erényekkel rendelkezhessen, jó, ha van önbizalma; ennek megőrzéséhez pedig lehetőleg objektíven győződjék meg munkája, tevékenysége hatékonyságáról - vagyis, ha van mód visszajelzésre. Ugyanakkor a nyers, objektív adatokkal igazolva, kifelé is jobban el tudja fogadtatni a munkáját. Hiszen tudjuk, hogy az iskolai oktatás törekszik a számszerűsítésre, a mérhetőségre. Gondoljunk csak akár a legalapvetőbb dologra: az osztályzásra, vagy az egyre inkább szaporodó, a tanári szubjektivitást kizáró, ezért objektívnek mondott írásbeli felmenőkre. Ez a tendencia már az általános iskola 1. osztályában is fellelhető. Vissza