Egy rossz fiu története

Előszó

Részlet a könyvből:

Még alig látszottam ki a földből, amikor azt hallottam, hogy kincseket gyűjt az, aki emlékeit összegyűjti. Most tiz éves vagyok és első gymnazista. Láttam nénéimtől, hogy naplót vezetnek, én is kedvet kaptam rá. Ha nekik vannak érdekes kalandjaik, hogyne volna nekem, akiről azt beszélik az öreg nénik, hogy még nagy országháboritó leszek, mert pajkosságban messze földön nincs párom.
Nos, ki tudja, talán még miniszter is lehetek, hisz gyakran hallottam, hogy az ördög nem alszik. Hadd tudják meg hát, hogy milyen egy leendő miniszter, amikor még gyermek s csak ugy verekszik a porban az utcza-kölykökkel, mint az, aki sohase viszi tovább a kaptafánál.
Az első emlékem négy éves koromba nyúlik vissza és meglehetősen szomorú végű volt. Ma is viselem azt a sebhelyet a fejem búbján, amit csintalanságomért szenvedtem.
Sok vendégünk volt s mi gyermekek nem az asztalnál, hanem a gyermekszobában uzsonnáztunk. Bivalytejes kávét ittunk s utána süteményt hoztak a kis asztalra.
A süteményt nagyon szeretem s ez volt az oka első kalandomnak. Amint megláttam a tálat, rajta a sok czukros süteménynyel, ördögi gondolatom támadt.
Hirtelen felugrottam s az ablakhoz futottam.
- Nini, tüz van! - kiáltottam torkom szakadtából.
- Tüz! - ugráltak fel testvéreim és gyerekvendégeink s mindnyájan az ablakhoz futottak.
Én visszarohantam az asztalhoz, felkaptam a süteményes tálat s usde, kirohantam.
- Fogjátok meg! - kiáltott a bátyám, akit közönségesen csak „csámpásnak" neveztünk, pedig hát Zoltán volt a neve s olyan jól tanult, hogy sohase kapott virgácsot.
Csámpásnak azért csufoltuk, mert az egyik lába kissé befelé állott s ugy lépett vele, mintha harangozna. Egyébiránt mindnyájunknak megvolt a magunk csufneve s engem „lompos"-nak hittak... Vissza