A szerelem elfárad (dedikált példány)

Előszó

Kérnélek alásssan, az úgy volt, hogy Bóth Géza, a direktorom szólt, nézzek be délután a színésziskolai vizsgaelőadásra, mert felhívták a figyelmét valami Csillag Ilusra. "A többire oda se figyelj, csak ezt a Csillagot nézd meg." Még valamit motyogott, tudod úgy, ahogy szokta, a fogai között, hiszen a száját alig nyitja ki s a nyelvével mindig az ajka szélét nedvesíti. Nyolc éve vagyok főrendezője a Vidám Színháznak, azóta dolgozom Bóthtal. Milyen a kapcsolatunk? Félünk egymástól. Bóth egy szóval mindig kevesebbet mond, mint amit akar, én mindig egy szóval többet. Ő kérdezni szeret, én felelni. Ő, amikor nagyon tetszik valami, álmosan így szól: "Hát igen", én pedig szeretném kivájni a szívemet és odadobni annak, aki kicsalta belőlem a tetszést. A szobánk egymás mellett van, de azért azt hiszem, meglehetősen messze vagyunk egymástól. Tudom, hogy fél tőlem és hisz bennem. Én nem vagyok színháztudós, nem olvastam Julius Babot és nem jártam Antoine gázgyári színházban. Nem olvastam Lessing "Hamburgische Dramaturgie"-ját és nem tudom mi a különbség Stanislavszky, Tairoff és Myerhold között. De egyszer nyakonragadtam egy biciklistát a Teréz-körúton, felvittem a színpadra és ma ő az első számú hősszerelmes Pesten. Aztán itt voltak a nők... Dusi, aki pilleszárnyakon röpdösött. Izabella, aki ijedt kis maneken volt és elcipeltem a filmgyárba és ma tizenkétezer pengős gázsival szerződik és a multkor, amikor rólam volt szó, azt mondta: "Ki, a Kund Iván? ... Igen, még emlékszem rá..." Mert a nők általában könnyen felejtenek. Különösen, ha hálával tartoznak valakinek. Nem szeretnek hálásak lenni. Rónayról nem is beszélek, pedig róla lenne a legtöbb mondanivalóm. Vissza