Egyik oldaláról a másikra fordul; él

Fülszöveg

Két irodalmi generáció közé születtem, két szék közül a pad alá, ahonnét pompás kilátás nyílt felnőtt éveim fogcsikorgató edzőmérkőzésére. Harminc éven át birkóztam a mocsári iszapban megbújó szörnnyel, mely a poétikai állathatározóban a Költői Én nevet viseli. Az előző nemzedék utóvédjeként kóválygó, lelkes ifjú, aki 1954-ban aktatáskájában ezer örökbecsű remekművel járkált Budapest utcáin, még épen és sértetlenül kapta örökbe a költészet kozmikus elhivatottságába és világhódító hatalmába vetett hitet, de csak azért, hogy néhány év múlva ugyanő, a nála is fiatalabbak frontharcos földerítőjeként vetődve a klasszikus értékek kiégett kastélyába, a föltépett nyelvi padozat és a megrendült egyéniségkép látványától lesújtva e hit maradék foszlányait sebkötözésre használja. Más szavakkal, a hasadt tudatom volt a két birkózó, és a fogalmazás az iszap. Alapjában naiv lélek vagyok, az ihlet médiuma, kétkedő szörnyeteg, úgynevezett intellektuális költőt a bizonytalanság csinált belőlem. Most tehát, hogy kezemben győzelmem tanújelével, a klasszikusan merev énszerkezet helyett egy modernül hajlékonnyal nagy nehezen kievickéltem a partra, a helyzetem legalábbis tragikomikus. Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalait sejteti; amúgy pedig ott lebeg szemünk előtt az öntörvényű művészet kristálygömbje, jó egy méternyire a talajszint fölött. Én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet, tömören szólva: a vér - a lelkes közönség annyit mond rá, ühüm, és visszafordul a képernyői felé. Nincs mese, ott állunk a végeláthatatlan sorban, melynek eleje tájt Csokonai bizakodik egy jobb kor eljövetelében. Ő szegény a mi vérbűn és halál mocskolta századunktól várja azt, amit mi a ránk köszöntő ezredévtől, és amit majd annak fiai ki tudja, kinek miféle idejétől...
Láthatjuk, baj van bőven, de válság azért nincs. Bízva bízunk, helyi szokás szerint.
Orbán Ottó Vissza