Egyszer volt, hol nem volt iskola

Előszó

Amikor gyermekeink kicsik voltak, nagyon szerették a meséket. Gyakran úgy adódott, hogy a meghitt családi estéken a feleségem kezébe vette a meséskönyvet vagy éppen fejből mesélte el sokadszorra a kedves történeteket. Nekem a szótlan hallgatás, vagy a buksik cirógatása jutott. Környezetem szerint ma már gyakran és sokat beszélek mesélek, állítólag feleslegesen is. Talán ezért kértek meg munkatársaim arra, hogy az ismert és szép történetek helyett írjam meg az én mesémet. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iskola. A sors úgy hozta, hogy a lábszomszédjában volt egy másik is. A kisfiú - akiről a történetem szól - az egyik iskolába járt. Nagyon szerette ezt az iskolát, itt tanult meg írni, olvasni és számolni.
Jóságos tanító nénik és barátságos tanító bácsik terelgették őket egy jobb világ megismerése felé. A szünetekben - az udvaron játszótér nem lévén - a kergetőzés és a bújócskázás volt a legkedvesebb időtöltésük. A két iskolát elválasztó rövid kerítés mellé előrelátó felnőttek szúrós málnabokrokat ültettek, ide nem volt tanácsos betévedni. A játék hevében azonban mindig lehetett találni olyan búvóhelyet, amit a humó nem vett azonnal észre. Meglepetten látták ilyenkor, hogy a másik iskolába más gyerekek járnak. Nekik is olyan köpenyük volt, mint nekik, csak kissé viseltesebb, olyan cipőjük volt, mint amilyen az övék, csak kitaposottabb és a más gyerekek máshogy viselkedtek. A kisfiú baráti körében divattá vált leutánozni és kigúnyolni őket, bár magányosan hazafelé menet az iskolából már egyáltalán nem tűnt olyan jó mókának nevetni rajtuk, - voltak, akik szégyellték is magukat érte. Vissza