Együtt voltunk diákok Szászrégenben

Előszó

Üdvözlünk mindnyájatokat a negyvenéves találkozónk alkalmával, azokat is akik valamilyen okból nem lehetnek jelen. Emlékezzünk elhunyt osztálytársainkra és tanárainkra, isten adjon nekik békés és csendes pihenést! Egy osztálykönyvet megírni és összeállítani nem könnyű. Beismerjük, hogy az ötlet nem tőlünk származik, még láttunk ilyent, tartalmasabbat, rövidebbet is, és mi is próbáltunk még ilyent a harmincéves találkozóra összehozni, de sajnos nem sikerült. Remélhetőleg most fog! Ezzel a könyvvel nem akarunk rendkívüli dolgot, de szeretnénk bizonyítani, hogy mi is ebbe a városba születtünk, - egyrészünk - és ha nem is, de Itt nőttünk fel és ide kötődnek fiatalkori legszebb élményeink. Sokan a [külföldre távozottak közül is évente visszatérnek, emlékezni és találkozni, ebbe a kicsi, de valamikor nagyon kedves kisvárosba. Sajnos az eltelt 40-50 év alatt, sokat változott a hátrányára. Ma már ha ki is mész a városba, minden száz ember közül, egy ha fogadja a köszönésedet. Gyerekkorunkban minden második embernek kellett köszönnünk, anyanyelvünkön. Mit mondjunk gyermekeinknek? Hogy a mi időnkben is nehéz volt diáknak lenni? Hogy akkor sem voltunk szabadok, hogy különbnél-különb iskolai és társadalmi szabályok kötöttek. Nem volt mozgásszabadságunk, de volt kijárati tilalom, moziba is csak szervezetten és csak szovjet filmet nézni mehettünk. Hogy akik bentlakásba éltek, nem volt melegvizük, amibe legalább hetente egyszer megfürödjenek. Hogy éheztünk és fáztunk. Hogy megaláztak és nem lehetett véleményünk semmiről. És mégis szép volt, mert fiatalok voltunk, tele életerővel, elképzelésekkel, amiket később kevesen tudtunk úgy megvalósítani, ahogy szerettük volna. Eleve olyan generációnak a tagjai voltunk, akik hátrányos helyzetben voltak már születésükkor, mert háborúban születtünk, apáink a fronton r voltak, anyáink nem tudták megkeresni a napi élelmet. Át kellett élnünk a háború utáni nehéz éveket, amikor akinek vagyona volt, azt elkobozták, akinek meg nem volt, annak nem is adtak, ha nem állt be idejében a kétszer K.K. pártba, ahol nem csak nyalni kellett, hanem beárulni baráttól rokonig mindenkit Ilyen emberek vezettek iskola és általános műveltség nélkül, mert csak a társadalom salakja volt képes elfogadni azt, amit ők elvártak. Ezt is sikerült nagyrészünknek gerincesen túlélnünk. Sikerült megőrizni nemzeti öntudatunkat! Bizonyíték erre, hogy iskolánkból sokan szenvedtek börtönbüntetést amiatt, hogy szervezkedtek, vagy csak szimpatizáltak az 1956-os magyarországi eszmékkel. Vissza