El Kazovszkij

Előszó

El Kazovszkij művei eleve úgy hatnak, mint megannyi önállósult felkiáltójel. Vagy mintha magukra hagyott nyomatékosító szavak lennének. Nagyon. Legszívesebben ezt a címet adnám valamennyi képének, szobrának, installációjának. így, leválasztva minden egyéb állításról. El Kazovszkij festészete a nyomatékosítás művészete. Valamint a nyomhagyásé. Művei olyan benyomást keltenek, mintha alkotójuk a mű elkészítése során egy alapvető élményt szeretne tolmácsolni: a VAGYOK élményét. El Kazovszkij művészete hangsúlyos híradás erről az élményről. Ugyanaz az ő célja is, mint mindenki másé: hogy valamilyen módon hírt adjon arról, hogy létezik. Sok módja van ennek; a művészet is közéjük tartozik. Pontosabban a művészetnek az a válfaja, amely igyekszik önnön határait aláaknázni - az egzisztenciális hatás érdekében. El Kazovszkij művei túlmutatnak önmagukon: állandóan olyan kérdésekre irányítják a néző figyelmét, amelyek nemcsak a művészet kérdései.
Vagyok, létezem, noha éppilyen magától értetődő lenne az is, hogy ne legyek. El Kazovszkij művei számomra ezt a felismerést sugallják. Amitől azonban a „vagyok" is elveszíti magától értetődőségét. Hiszen egyáltalán nem természetes dolog létezni. És El Kazovszkij művei ezt a kettősséget hordozzák magukon: egyrészt megmásíthatatlan, hogy létezem, másrészt viszont ez nevetségesen véletlenszerű is. A képei emiatt hatnak úgy, mintha alkotójuk szabályosan beledöfte volna őket a világba. Vagy a világot próbálta volna felszúrni rájuk. Egyfelől bosszú, amiért létezni kell; másfelől elégtétel, hogy mégiscsak létezem. Nehéz nem felismerni műveiben az őket működtető „gyönyörelvet"; de a halál hajtóereje sem idegen tőlük.
Bárhogyan legyen is, alkotásai szembeszegülnek a környezetükkel, a világgal, s önállósult nyomatékosító szóként tételezik önmagukat. Absztraktak - abban az értelemben, ahogyan közel száz évvel ezelőtt Wilhelm Worringer Beleérzés és absztrakció című könyvében e fogalmat meghatározta. Worringer szerint azok a művek, amelyeket alkotójuk „beleérzéssel" készített („realisztikusan"), a világ iránti bizalmat árasztják magukból. Ha viszont elvész a bizalom, a művek „absztrakttá" válnak - elvonatkoztatnak attól, ami van, s mintegy szembeszegezik magukat a környezetükkel. A létezéssel szembeni bizalmatlanságnak, vagy akár a rettegésnek a jele ez. Worringer elmélete éppúgy vonatkoztatható a legősibb, elvontan stilizált jelekre, mint a német expresszionizmus alkotásaira. És El Kazovszkij műveire is. A néző, még mielőtt elkezdené fölfejteni az egyes művek jelentéseit, vagy kibontaná a mitológiai vonatkozásait, rekonstruálná a művek közötti belső párbeszédet, eleve egy olyan hangsúlyozott nyomatékosítással szembesül, amely mindenfajta „tartalomtól" függetlenül önmagában is fölér egy állítással. Ennek elemei: a létezés „természetességére" irányuló mély bizalmatlanság, valamint az „én vagyok" korántsem természetes élménye, amely éppúgy okozhat örömteli pillanatokat, mint félelmet vagy rettenetet. Vissza