Elcseréljük egymást

Fülszöveg

Ősz-alkonyi novellák ezek, szórt fény dereng bennük. Szereplőik hosszan állnak a kirakatok előtt, hátha szólítják őket, szégyenlősen és reménykedve fordulnak be a mellékutcákba, hátha ott történik valami. Mindig keresnek valakit: végigbukdácsolnak a városszéli gyér füvű mezők kemény göröngyein, boldogan fülelnek egy hajnali melódiafoszlányra. Cseppnyi meghittségért a bútorüzlet üres enteriőrjébe is beülnének, és tompa szomorúságuk elől menekülve, a kádfürdő langyos párájába zárkóznak.
Gyurkovics hősei sorsukban, szinte biológiai adottságaikban hordják az egyedüllétet. Képtelenek rá, hogy elsajátítsák mindannyiunk létezéstechnikáját, nincs hát mivel védekezniük a külvilág hidege ellen; mint nyílt törést érzik az emberi kapcsolatok csődjét. De - emberszomjúságukban - éppen ők szakíthatják át leginkább a magány burkát. Rá kell jönniük: semmiféle elvont okosság nem oldhatja fel magánnyal fertőzőtt életük rossz monotóniáját. Csak a másikért való gond, az aktív és önfeladó szeretet.
Gyurkovics Tibor kitűnően ért hozzá, hogy egy ember sorsát, a létezés lassú fájdalmát egyetlen szituációba, gesztusba sűrítse. Mintha személyesen ismerné alakjait: néhány beszédfoszlány lekottázásával úgy idézi fel őket, hogy az olvasó is azt érzi, régi ismerőseivel találkozik a novellák Városának helyszínein, az ázott plakátfalak, az eszpresszók piros, zöld neonfényei alatt, a körutak riasztó-vonzó homályában. Vissza