Elemi szanszkrit nyelvtan

Előszó

A szanszkrit az ókori és középkori India kultúrnyelve volt, sohasem lehetett a mai értelemben vett beszélt köznyelv, hanem a kultúrális és szellemi örökséget volt hivatott a nyelv és az irodalmiság eszközével fenntartani és továbbfejleszteni. A nyelv és irodalmiság, mint eszköz, itt tudatosan szétválasztandó. A vallási, tudományos és szépirodalmi alkotások egyrészt többnyire szanszkrit nyelven lettek fogalmazva, aminek művi, mesterséges volta /szam + krita = össze-tett, megalkotott, mesterséges/ eleve szavatolta a gondolatok és a fogalmazásmód maradandóságát, hiszen azok nem változhattak a nyelvfejlődést követve egyszerűbb gondolati és fogalmazásbeli sémák felé. /Itt kell megjegyezni, hogy a szanszkrit műveltségen túl, más, közép-india-lektusok is ilyen rögzített, kanonikus nyelvvé váltak. Ilyen például a thé-raváda buddhizmus nyelve, a páli, vagy az ardhamágadhi, ami a dzsainizmusban töltött be hasonló funkciót. Másrészt a szanszkrit nyelv ismerete és alkalmazásának művészete eleve olyan elmélyült bölcseleti, filológiai és retorikai ismereteket követelt meg, amelyek képességként a tartalom megismerésének nívóját garantálták és készítették elő. A szanszkrit műveltség tehát nemcsak egyszerűen nyelvtudást és olvasottságot jelentett, hanem egyszersmind egy bizonyos szellemiségben, egy bizonyos gondolkodásmódban való jártasságot feltételez és eredményez, s ebben az értelemben úgy a múltban, mint ma is, nehezen választható el az intenzív szellemi érdeklődéstől és a vallásosságtól. Vissza