Elhajolt utak

Előszó

„A testi szerelem végeredményben csak fájdalomba torkol, de ez a fájdalom vezet el az isteni szeretethez és békéhez." Claudel.

Úgy érkezett a városba, hogy semmit se várt, semmit se akart tőle, csak békét és nyugalmat, a munka békéjét és a felejtés csöndjét. Nagyon meg volt sebezve, mélyen, életének, asszonyiságának és anyaságának gyökerében. Csoda, hogy még élt. Kicsit, mintha haragudott volna is ezért magára, hogy élni tud ennyi ledobhatatlan teherrel. A jövőt sivárnak látta és megváltozhatatlannak. Annyi reménye sem volt, mint a gyökérig lefagyott rózsának, mert az tavasszal apró, zöld csonkokat küld a föld fölé, de neki a tavasz nem hozhat semmit, csak újabb kínt és maróbb gyötrelmet.
Odaszorította homlokát a hideg üveghez, kiégett mezők rohantak és barna, sáros földek. A vonat pedig egyhangú zakatolással mind közelebb vitte állomáshelyéhez, mind közelebb. Jegenyék suhantak feketén, fosztott lombbal, mint sötét intőjelek a kitárt tenyerű, széles síkságot keretezve. Itt-ott hullott-levelű akácos erdők szakították meg az egyhangúságot, néhol a vadvizes árkok mentén fűzfák és apró, torznövésű égerfák virrasztottak a sivár táj fölött.
Tehát itt fog ezentúl élni.
A hegyvidék drága, százszínű arca helyett az alföldi város szürkesége és a sudár fenyők helyett görcsös akácok. A vad szépség helyett ennek a tájnak semmitmondó, üres tekintete meredt felé, éppen, mint élete, amelyre olyan lobogással készült s amely annyira kifosztotta. Vissza