Éljen a kenyér!/Viva il pane!

Előszó

Részlet a kötetből:

"Már a második esztendeje, hogy szük volt az aratás. A mult évben az előző évekről maradt készletek bizonyos mértékben pótolták a hiányt; és a lakosság nem jóllakottan, nem kiéhezetten, hanem határozottan teljesen ellátatlanul érte meg az 1628. évi aratást, amelynél történetünkben tartunk. Nos, ez az epedve várt aratás még nyomoruságosabban ütött ki az előbbinél, részben a kedvezőtlenebb időjárás miatt (és pedig nem csupán a milanói tartományban, hanem a környező vidék jókora részében is), részben az emberek hibájából. A háborunak, annak a nagy háborunak. amelyről fentebb tettünk emlitést, oly nagy volt a pusztitása és tékozlása, hogy az államnak a hadieseményekhez legközelebb belő részében a rendesnél több területet hagytak megmüveletlenül és gazdátlanul a parasztos, akik ahelyett, hogy munkával maguknak és másoknak megszerezték volna a kenyerek, kénytelenek voltak elmenni, hogy az irgalmasság nevében összekoldulják. Azt mondta: «a rendesnél több»; mert az elviselhetetlen terhek, amelyeket egyformán őrült kapzsisággal és esztelenséggel róttak ki, a falvakban elszállásolt csapatok, szokásos garázdálkodása, még tökéletes béke idején is, amelyet annak a kornak szomoru oklevelei valami támadó ellenség garázdálkodásával mérnek össze, egyéb okok, amelyeket itt nincs helyén felemlegetnünk, már jó ideje lassan-lassan munkáltak azon, hogy ezt a gyászos eredményt idézzenek elő a milanói tartományban: azok a különös körülmények, amelyekről éppen beszélünk, csak olyanok voltak, mint valami idült betegség hirtelen elmérgesedése." Vissza