Előszó
Valahol megírtam már, hogy ifjúságom idején szenvedélyesen szerettem olvasni. Könyvet, újságot; felfaltam mindenféle betűt, ami csak a szemem elé került. Éjfélekig égettem a karbidlámpát a barakkban és sokszor majdnem ölre mentem emiatt bátyámmal, aki lámpafény mellett nem tudott elaludni. Akkor nem tudtam volna pontos okát adni szenvedélyemnek, most azonban úgy látom, nem pusztán szórakozásból olvastam olyan konokul. Csökönyösen kerestem, kutattam, hátha egyszer már a saját és a hozzám hasonló emberek életével is találkozom a betűk között. De bármennyi betűt is elolvastam, nem találkoztam. Nem is találkozhattam. Milyen könyveket juttattak el akkoriban a magamfajta kevéspénzű emberekehez az olcső kiadások? Leginkább pengős, félpengős, Pesti Hírlap, Tolnai Világlapja kiadványokat; meg Nick Carter, Sherlock Holmes füzeteket; esetleg a Szívek Harcát vagy Rinaldó Rinaldini, a legbátrabb és legszebb rablókapitány csodálatos élettörténetét és kalandjait kétszázhatvannál is több folytatásban. Nagy ritkán egy-egy Csermelyt, Krúdyt, az Új Idők kiadásában. Ezeket is kölcsönképpen kaptam a fülétől majdnem az álláig pakumpartos telepi borbélytól, aki reklámnak tartogatta őket a borbélyüzlet felvirágoztatása céljából. Nos, ezekben a könyvekben nem szerepeltek napszámosok, bányászok, kőművesek; sem kőtörők vagy kőfaragók; sem favágók, még egyszerű parasztemberek sem. Egyszóval egyetlen olyan foglalkozású és életű ember se, amilyeneket én ismertem. De nem szerepelt a táj se, amelyben éltem, a környezet s a környezetnek a hangulata, amelyet ismertem. Később egy hallgatag kovácsmester leányának a könyveiből megismerkedtem Courts Mahler, Lehne és Beniczkyné Bajza Lenke, Herczeg Ferenc és Harsányi Zsolt regényhőseivel is, de dolgozó emberekre ezek között sem akadtam. Legfeljebb az úrnőjükhöz az ostobaságig hűséges komornákra. Így történt aztán, hogy a sok üres betűtől megcsömörölve végül is mind ritkábban olvastam s talán le is mondtam volna végképp az olvasásról, ha jóval később a kolozsvári Bőr- és Textilipari Munkások Szakszervezetének könyvtárában rá nem akadok az igazi könyvekre. Itt aztán Gorkij, Traven, Móricz, Mikszáth, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev könyvei révén újra szerelmese lettem a betűnek. E könyvekben végre olyan hús-vér emberekkel is találkoztam, amilyeneket magam is ismertem; olyan tájjal, amelyben magam is éltem és olyan hangulattal, amelyet magam is nemegyszer éreztem. S talán ezek a könyvek ébresztették fel bennem a vágyat, hogy én is írjak. Illetve: e könyvek által jöttem rá, hogy nem muszáj visszafojtani a keserűséget, a panaszt és a vádat; ki is lehet azt mondani. Valahol azt is megírtam már: nem azért írtam le az első betűt, hogy író legyek, hanem mert el akartam mondani a világnak, az embereknek azt, hogy nem szabad embertelenséget cselekedni. És rendesen efféle vágy serkent, ösztökél ma is írásra. - Mindezt el kellett itt mondanom, hogy azt is elmondhassam, miért írtam meg "Elmondja János" című könyvemet.
1938-ban kezdtem írni és akkor kezdtem megismerni az akkori erdélyi irodalmat is. Nem nagyon tetszett ez az irodalom. Különösen nem tetszettek az úgynevezett "székely" írók könyvei. Én ismertem az erdélyi, köztük a székely parasztság életét is. Addigi életem javarészét falun éltem végig. Meglaktam Gyergyót, Háromszéket eleget - és nem éreztem igaznak ezeket a székelyekről írt könyveket. Elhatároztam hát magamban: na, megírom én egy székely szolgalegény életét, mégpedig úgy, ahogyan van a valóságban. Nem könyvet akartam írni, hanem az igazságot. 1939-ben neki is fogtam, s így született meg "Elmondja János" című könyvem.
Vissza 
