Elmúlt idők

Előszó

Utoljára az ember emlékezete is valóságos temetővé válik: megtelik sírokkal, melyekre örökzöld repkények, mosolygó virágok és száraz kórók borúinak. Meg van benne a családi sírbolt, áldott hamvakkal, melyekhez az elmélyedés gondolatai mindig könyvet és imát visznek szárnyaikon. Meg vannak a tisztelet, barátság és szerelem sírjai, tartós emlékkövekkel, melyekre sok volt mit jegyeznünk. S megvannak az elhagyatott, behorpadt sírok is, melyeken nincs már jel sem, s csak néha villan föl még emlékünkben, alkalmilag, egy-egy esetleg múlékony hatására, hogy kik nyugosznak alattuk, egykor tán bajtársak rövid időre, de kikhez semmi mélyebb kapocs nem fűzött, - voltak, nincsenek! Mennél messzebbre nézhetünk vissza, annál jobban benépesül ez a temető, melybe csak a melancholia fátyolán át láthatunk. Valami édes mélaság vonz feléje: az elvesztettek visszaálmodása. S az idő ez egyben segít rajtunk, mert vénülve, élénkebbé teszi emlékezetünket. Ugy jár ez is, mint rendesen a szem, mely gyöngülvén, egyszer csak tisztábban kezd látni messzire, mint közelre. A régmúlt körvonalai, részletei mindig jobban kiválnak előttünk, mint az aligmultéi, s az élet őszét valami nyájas, szelid verőfény aranyozza meg, »mely meghozza boldogabb időknek, a tavasznak emlékezetét.«
A lélek világában is, mint a természetben, a távolság szépít. Ott is meg vannak a »kéklő« hegyek, mihelyt messzire hagytuk azokat. Voltak bár, mikor ott jártunk, kopárak vagy gazdag tenyészetűek, most már az emlékezés távolában egyformán kéklenek. Az én kék hegyeim szülőföldemen, Miskolcon vannak. Ott a gondtalan gyermekkor, az iskolás élet, a világba lépés éveinek kecsegtető emlékei. Vissza