Előbb-utóbb

Előszó

Részlet:
Amikor Ilja Iljics Oblomov - a sztarec és a jó Stolcz kitartó unszolásának engedve - végre hazautazott Oblomovkába, a kocsi bőrernyője alatti rekkenő melegben különös álmot látott. Valami antikvárius mutogatott neki rajzokat és metszeteket: Tóbiásokat, félkönyökre ereszkedett angyalokat, elnyílt ajkú álmodókat, s az árus kövérkés arca mindannyiszor, hogy Oblomov újabb lapot tartott a szeme elé a bántó félhomályban, elvált önmagától, hogy aztán igen lassan és mindig másképpen, de másként is ugyanolyanként kússzon vissza a helyére, a hosszú, csapzott-göndör haj keretezte koponya felszínére. Ilja Iljics felnyögött és felébredt, és váratlanul eszébe jutott a jó Stolcz és a drága Olga vitája, mely akörül folyt, hogy vajon az élet álom-e, s az álom talán halál. Olgának tetszettek a metaforák, Stolcznak viszont nem, bár azt elismerte, mert művelt és világot járt ember volt, hogy akad egy nyelv, mely bizonyíthatja a drága hölgy által oly nagyon megkedvelt állítást: egy különös nyelv, melyben a három szó tengelyében álló azonos, lágyan alattomos hang, az "I" valóban bizarr hidat feszít a rokonítani vágyott fogalmak közé. Oblomov akkor azt mondta, az élet élet, a halál halál, az álom álom, ami külön vált, azt külön kell hagyni, ami összetartozik, azt közelíteni kell engedni. Most nézte a kocsi poros ablakát, s zavarba jőve elvörösödött az emléktől: milyen kategorikusan szólt bele a vitába, milyen határozott is volt, akkor. Vissza