Ember és gép

Előszó

A világháború divatossá tette a történetfilozófiát. A szenvedések esztendei rászeméltettek bennünket arra, hogy korunk az emberiség történetének fordulópontja, s felcsigázott izgalommal, meredt szemekkel nézünk a jövő sötétjébe: mi vár még reánk? Az összeomlás hangulatában egy könyv jelent meg Németországban, amelynél jobban kevés írás markolt bele a megviselt szívekbe. Címe a sors pörölyeként hatott: "A nyugati kultúra pusztulása" állt a címlapon. Egy eladdig ismeretlen filozófus, Oswald Spengler, szédítő tudással és ragyogó dialektikával azt fejtegette benne, hogy a Nyugat büszke kultúrája eljutott immár arra a fokra, amikor termékenysége kimerült, és szükségképpen elkövetkezett számára a vegetálásnak, az elöregedésnek a korszaka. A civilizációs stádiumának nevezte ezt a korszakot, s jellemzőjét a technika uralmában s az egyéni teremtő élet kimerülésében látta meg. Ez a kultúra elmondta mindazt, aminek elmondására hivatva volt, lelke kifáradt, s ami még hátra van, az a dicstelen elmúlás napfénytelen, hideg alkonya.
E döbbenetes könyv két félre osztotta az olvasókat: lelkes hívekre - ezek voltak többségben - s kételkedő ellenfelekre, akik túlzottaknak tartották a szerző próféciáit, és az összeomlás hangulatának filozófiai kristályosodását látták művében. Akár amazoknak, akár emezeknek van igazuk, kétségtelen, hogy Spengler történetfilozófiája édesgyermeke annak a naturalista világnézetnek, amely a világháborúval döntő kríziséhez érkezett el. A természet egységének s a dolgok szükségességének a hite éltette ezt a művet, amely magát az emberi történetet is belemerítette az egyetemes szükségszerűség óceánjába. Kultúrák lesznek és kultúrák vesznek, nincs a világon semmi sem maradandó: ez a gondolat vonul végig a művön. Vissza