Előszó
Zola művei közül csak egyetlenegynek a megjelenését fogadta általános elismerés: Az összeomlás-ét. Ez a regény, a Rougon-Macquart-ciklus tizenkilencedik része, lefegyverezte Zola politikai ellenfeleit és olyan birálókat hódított meg, akiknek a lelkesedése mindenkit meglepett. Anatole France, aki öt évvel előbb valóságos felháborodással nyilatkozott A föld-ről, megadta Zólának azt az elégtételt, hogy fentartás nélkül magasztalta Az összeomlás-t. Rámutatott, hogy az a regényíró, aki máskor az emberi természetnek mintha csak a rutságait keresgélné, ebben a művében milyen sok derék katonát szerepeltet és hogy igazi hősét, a hadsereget milyen rendkivüli művészettel eleveníti meg; rámutatott, hogy ez a kitűnő epikus milyen páratlan erővel tudja érzékeltetni a tömeg életét és hogy Az összeomlás a háború borzalmainak és oktalanságainak milyen nagyszerű képe. Melchior de Vogüé, a régi francia arisztokrácia egyik legtekintélyesebb képviselője, aki az akadémiai körök folyóiratában, a Reuve des Deux Mondesban birálgatta Az összeomlást-t, arra a megállapításra jutott, hogy Zola a legnagyobb romantikus költők egyike, Victos Hugó versenytársa és ez a műve kiállja az összehasonlítást a leghíresebb hőskölteményekkel. Gaston Deschamps, aki sokszor birálgatta Zola "illetlenségeit", Az összeomlás-t olyan remekműnek mondta, amelyet csak a legnagyobb költők egyike írhatott. Georges Pellissier azt írta, hogy Zola Az összeomlás-ban zsenijéhez méltó nagyszerű feladatot oldott meg, a megelevenítő erőnek és a tömegmozgatás művészetének olyan kivételességével, amilyet eddig még a Germinal-ban sem csodálhattunk. Monod, a Revue Historique szerkesztője, amellett tett tanuságot, hogy Zolában a történelmi igazság keresésének lelkiismeretessége és pontossága ugyanolyan nagy, amilyen a költői erő. Még olyanok is, akik régebben Paul de Kock-kal és Pigault-Lebrun-nel hasonlítgatták össze Zolát, ugy találták, hogy Az összeomlás bámutalra méltó, hogy Bazeilles védelmének leírása a legszebb dolgok egyike, amelyeket valaha írtak, és hogy a francia hibáknak meg a francia szerencsétlenségnek ez a pártatlan festése olyan műalkotás, "amellyel a francia nemzet büszkén állhat Európa elé és amely méltán szerez dicsőséget kitűnő szerzőjének."
A siker a külföldön se volt kisebb. A német bírálók közül egy-kettő fennakadt azon, hogy Az összeomlás két németje közül az egyik kém és a másik se valami megnyerő alak, de ezek is meg tudták érteni s elismerték, hogy ha nem is lehet teljesen pártatlan, rajta van, hogy pártatlan maradjon. A legtöbb német bíráló természetesnek találta, ha Zola ugy látja, hogy a kitünően vezetett, fegyelmezett tömegnek le kellett győznie a rosszul vezetett hősöket és teljes megértéssel méltatta, hogy Zola, aki nem igyekszik kisebbíteni az ellenséget és nem sértegeti a győztest, mennyire össze tudja egyeztetni a művész igazságkeresésével a hazafias érzést. Az angol, olasz, spanyol, hollandi, orosz stb. birálatok is lelkesen szóltak, szinte kivétel nélkül.
Ha Zola ez egyszer le tudta fegyverezni régi irodalmi ellenfeleit, ebben alighanem része van annak is, hogy Az összeomlás-ban történetirói tárgyilagossággal ír, nem bánt senkit és nem sért semmiféle világnézetet.
És ha megrenditő erővel írja le a háború rettenetességeit, sehol se szól belőle "defétista" lélek. Zola nem pacifista, ha rámutat, milyen nagy bűnt követ el, aki a háborút könnyelműen kivánja, noha a háborúban "semmit sem ér bátornak lenni", viszont kikerülhetetlen rossznak tartja a háborút és egyik legfelejthetetlenebb képe: az a paraszt, aki ökreit hajtja a csatatéren és mialatt körülötte dörög az ágyu, tovább munkálja földjét.
Tolsztoj, a Háború és béke szerzője, fiatalságában katona volt. Zola soha se látott ütközetet. Elolvasott minden könyvet, amely a francia-német háborúra vonatkozik és elment Sedanba meg ennek környékére, megnézte az 1870-iki háború "terep"-ét, kikérdezte azokat, akik még emlékeztek a husz évvel előbb történtekre és aztán ugy dolgozott mint a történetiró. Mégis "diadalmaskodni tudott a gigászi nehézségeken", írja egy angol birálója. Hogyan sikerülhetett ez neki? - ez már a költői teremtőerő titka. /Ambrus Zoltán/
Vissza 
