Előszó
Tegnap, 1943 augusztus 26-án meglepetésszerűen ért elöljárómnak az a felszólítása, írnám meg életem emlékeit. Én, aki minden erőmnek megfeszítésével igyekeztem kitörülni emlékezetemből azt a...
Tovább
Előszó
Tegnap, 1943 augusztus 26-án meglepetésszerűen ért elöljárómnak az a felszólítása, írnám meg életem emlékeit. Én, aki minden erőmnek megfeszítésével igyekeztem kitörülni emlékezetemből azt a negyvenöt esztendőt, mely a Kármelbe-lépésemet megelőzte; én, aki még az azóta lefolyt huszonhat évet is szeretném az öntudatalattiságba süllyeszteni; én, aki csak a napokban faragtam ezt a rossz rigmust:
„Útálom magamban azt, ki tegnap voltam,
Megvetem majd holnap azt, ki ma vagyok;
Csak előre nézek a távolba, messze ...
Hol pályám végén a mennyország ragyog."
én kavarjam fel azt a szennyes múltat...?!
Hosszú ideig lázongtam az eszme ellen. Illetve hiszen külsőleg szót fogadtam - nem mertem volna mást tenni -, de amint itt Zalában mondják: "a biéső részem" csak nem tudott megnyugodni. Ismételgettem magamban, hogy az előljáró szava Isten szava, de nem voltam képes megérteni, hogyan kívánhat tőlem az Úr ilyesmit. Végre ma reggel, a szentmisém alatt, világosság támadt bennem. Azt akarja Isten, hogy megörökítsem azt a sajátos esemény-láncolatot, mellyel az isteni Gondviselés engem oda vezetett, ahol most vagyok, vagyis bármilyen szerény fokon, de mégis úgy érzem egy bizonyos lelkiség színvonalán és biztonságban a Kármelen.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal