Emlékeim

Előszó

Tegnap, 1943 augusztus 26-án meglepetésszerűen ért elöljárómnak az a felszólítása, írnám meg életem emlékeit. Én, aki minden erőmnek megfeszítésével igyekeztem kitörülni emlékezetemből azt a negyvenöt esztendőt, mely a Kármelbe-lépésemet megelőzte; én, aki még az azóta lefolyt huszonhat évet is szeretném az öntudatalattiságba süllyeszteni; én, aki csak a napokban faragtam ezt a rossz rigmust:
„Útálom magamban azt, ki tegnap voltam,
Megvetem majd holnap azt, ki ma vagyok;
Csak előre nézek a távolba, messze...
Hol pályám végén a mennyország ragyog."
én kavarjam fel azt a szennyes múltat...?!
Hosszú ideig lázongtam az eszme ellen. Illetve hiszen külsőleg szót fogadtam - nem mertem volna mást tenni -, de amint itt Zalában mondják: „a biéső részem" csak nem tudott megnyugodni. Ismételgettem magamban, hogy az elől járó szava Isten szava, de nem voltam képes megérteni, hogyan kívánhat tőlem az Úr ilyesmit. Végre ma reggel, a) szentmisém alatt, világosság támadt bennem. Azt akarja Isten, hogy megörökítsem azt a sajátos esemény-láncolatot, mellyel az isteni Gondviselés engem oda vezetett, ahol most vagyok, vagyis bármilyen szerény fokon, de mégis úgy érzem egy bizonyos lelkiség színvonalán és biztonságban a Kármelen.
Elöljáróm nem elégedett meg az élőszóbeli felszólítással, hanem rövid írásbeli utasítást is adott, melyet vállalkozásom igazolására egész terjedelmében ide iktatok.
„Ernő atya emlékeiről van szó. Lehetne bármilyen szabad munka, nem kronológikus teljességre, önéletrajzra gondolunk. Vissza