Emlékek zsongása (dedikált példány)

Fülszöveg

Az emlék életreszóló hű barátunk: velünk van, kísér a sírig. Nem tartozik senki máshoz, tanúja szerencsénknek, boldogságunknak, bánatunknak, ismeri minden kalandunkat, sikerünket, felsülésünket, betegségünket, de mások előtt hallgat erről: néma, mint a gyóntató pap, vagy kezelő orvos.
Ezekről az emlékekről szól Gedényi Mihály hol lírai áradással, hol érett nyugalommal. Gondolatai megállítanak a mindennapos rohanásban: ne siess ember, emlékezz múltadból mind arra, amiért érdemes volt élned. Látjuk: az idő szívtelenül nyargal mellettünk és nem áll meg a legszebbnek, a legboldogabbnak hitt óránkban sem. Kegyetlenül ragad magával, mögöttünk hagyva az átélt napokat, éveket: az emlékeket. Ez az idő egyetlen ajándéka: az egyszervolt csodák zsongító emlékei. Ezek velünk maradnak, megidézhetők, ezek segítik átélni, ami volt, ami nincs többé.
Az emléknek köszönjük, hogy az egyszervolt hangok, ízek, illatok, színek szivárványos ragyogásban, éteri hangon elevenednek meg. Ez az emlék-varázslat jelentkezik betegágyon, nyomorúságban, szenvedéseink között, a sors csapásai alatt is.
Az emlék békít, gyógyít, bizitat és bátorít, ha arra szükségünk van és a reménység melegét hozza, ha még oly bajból várjuk is. Találóan idézi a szerző Madách Imre sorait:
Hála, hogy reményünk miként fogy,
Emlékeink kincse mind nagyobb,
Amit élvezék, minden sajátom,
Többé tőlem azt el nem vehedd. Vissza