Emlékirat a főtisztelendő és nagyméltóságu helv. hitv. zsinatra, a helv. hitv. felekezeti tanitók helyzetének javitása érdemében

Előszó

Részlet a kötetből:

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Zsinat!

Ha tiszta szívvel és jó lélekkel akarjuk szolgálni a nevelés ügyét, melynek mi tanitók is munkásai vagyunk; ha őszintén óhajtjuk a vallásos s általában az iskolai nevelés felvirágzását: akkor az iskolai ügybuzgóság, lankadatlan szorgalom, kitartás s a minél tökéletesebb szakértelemre való igyekvés mellett, kell, hogy a tanitó körül is tekintsen, kell, hogy felismerje és - ha lehet - elháritsa azon akadályokat, melyek a szent hévvel és ügybuzgalommal felkarolt közhasznú munkálkodásának óhajtott sikerét gátolják vagy éppen lehetetlenné teszik; kell, hogy a maga rendes utján keressen orvoslást azon helyzet javitására, mely önérzetét bántja, természetes jogaitól megfosztja s ez által a csüggedésre, elkedvetlenedésre készteti s lehangolván, szárnyaszegetté teszi hivatalában.
Igen! mert hangos ellenmondás van abban, hogy p. o. jó kedvvel menjen növendékei közé s a siker reményével munkálkodjék az, kinek vállai elhordozhatatlan teherrel vannak megrakva; derült kedvvel tanitson az, kinek kedélyét a mindennapi szükség s családjának inséges állapotja fölött való aggódás, mint megannyi fekete fellegek borították el; önálló egyéneket neveljen az, ki maga is nyög a subordinatio minden önérzetet elnyomó s a tanítói tekintélyt megsemmisítő súlya alatt; jogok gyakorlására tanitson az, kinek csak valamivel van több joga annál, hogy kötelességeit teljesítheti! Vissza