Én, Jupiter fia Dioklész

Előszó

Részlet a könyvből:

"A nap jól kezdődött. Álomtalanul aludtam, és nyári hajnalra ébredtem, mely frissen és harmatosan életet lehelt erejét vesztett, falak közé zárt világomba. A megkönnyebbülés azonban nem sokáig tartott, mert a tricliniumban elköltött rövid reggeli után máris két felszabadított rabszolgát vezettek elém, akik már évek óta a palota nagy építkezésén dolgoztak. A nagy fogadóteremben tartott, szokásos uralkodói audiencián történt, mely kötelességszerű megpróbáltatásként naponta ismétlődik, és igazából inkább egy nagyobb latifundium birtokosának beszélgetésére hasonlít beosztottaival, cselédeivel és rabszolgáival, mint egy volt császár és Isten reggeli megjelenésére, még ha a saját akaratából jó néhány évvel ezelőtt lemondott is a trónról. Így hát, mintha valami nagy jelentőségű ügyről lett volna szó, elém vezették a két szabadost, két kitűnő keleti építőmestert és kőfaragót, akik több mint tíz éve érkeztek ide más válogatott mesteremberekkel együtt, hogy palotámat, végső lakóhelyemet, a hazai tengerparton álló síremlékemet felépítsék. Egy Filotasz nevű görögöt meg egy Zotikosz nevű kisázsiait, akik az előmunkás mélységes meggyőződése szerint megszentségteleníteni merészelték a nagy Északi kaput azzal, hogy az oszlopok hátsó oldalába belevésték a nevüket, az egyik egy oszlopfőbe, a másik, kissé nyugatabbra, a külső fal homlokzatán, egy talapzatba. Emiatt aztán most mindhárman, az előmunkás is meg a szerencsétlen mesterek itt hasaltak előttem, mozdulatlanul álló testőreimmel körülvéve, szinte még pirkadatkor, és mindegyik a maga módján igyekezett érzékeltetni, mekkora gyalázat, illetve miféle őszinte vágy kifejezése egy isten - bárha bukott isten - császári palotáján nyomot hagyni az örökkévalóság számára." Vissza