Enderby úr külvilága

Fülszöveg

"Az ősz, rövid hajú férfi újabb karcsú kötet mögé rejtette somolygását. A transzba esett figura szolgált a legartikuláltabb kritikával - a belső űrt üstökösként száguldó, gigafingások szaggatják.
- Jó - csattant fel Enderby, aki kezdett dühbe gurulni -, és mi van azzal, amit a disznó Jod Krucy szemétmód elplagizált?
Egy férfi lépett elő sántikálva a tábla mögül (amit most az igen vulgáris Az én Unám a népi Csája felirat díszített), és így szólt: - Azt majd én elmagyarázom, kedves barátom. - Tökkopasz volt, ugyanakkor torzonborzan szakállas, és olyan kiejtéssel beszélt, amit Enderby ez idáig a televízióban látható westernfilmekkel hozott kapcsolatba. - Szándékos modorosság, affektált pastiche volt az egész. Illetve azt hiszem, még mindig az. Az önmagára eszmélés egy új nézete. Nem is annyira magukról a versekről van szó, mint inkább arról, aminek tartja őket. Mint amikor nézzük azokat a jól megcsinált festményeket, bennük mindenféle viktoriánus vacakkal - egyfajta kép a képben.
Ember, hát ezt hívják Folyamatművészetnek."

Elmezavarából gyógyultan Enderby ezúttal bármixerként lép elénk. A színes koktélok világa azonban csak átmeneti menedéket nyújthat a retarát e visszavonult alanyi költőjének, aki egy rocksztár s botcsinálta költőtárs elleni merénylet gyanúsítottjaként ismét menekülni kényszerül.
Adieu, ködös, homályos Albion, jer Tangier, fénydús egeddel! Irány tehát a világ - legalábbis az óvilág - végre, a napsütötte Marokkó, ahol Enderbynk hol bárgyú turistának, hol arab koldusnak, hol pedig bosszúszomjas költő-riválisnak álcázva magát csetlik-botlik tengerpartról szállodába, bazársorról hippi-drogtanyára, míg a tolvaj-költő Rawcliffe személyében meg nem leli balsorsa vélelmezett ősokát. E szomorúan nevetséges karneváli forgatagban Enderby - s vele az olvasó - nemcsak a huszadik század legfontosabb kulturális dilemmáival - magas művészet kontra populáris szórakoztatás, ódivatú eredetiség, avagy kreatív plágium -, hanem az emberi létezés végső kérdéseivel is szembesül. Vissza