Ének magamról

Előszó

Walt Whitmanról
Tud jón és rosszon, kislelküségen és analitikán, ahol a metafizika mélysége és az erő felmagasodása nemcsak egy dimenzió, hanem egyetlen összecsukló pont is, az élet, a költés és a prófétaság érintkezései vonalán gyökeresedik fel Amerika szüztelevényéből Walt Whitman, a kozmosz, Manhatlan fia. Férfias melléből két roppantizmukar nyulik ki, hogy egy patétikus lendülettel magához ölelje az univerzumot. Nehéz, de nem reménytelen feladat arról beszélni, hogyan nézi a világot az Ujvilágnak ez a robusztus fia. csak ott siklanék ki lábunk alól az indulási alap, ahol azt keresnők, hogyan tükröződik Whitmanban a makrokozmosz. Whitman egy másik, hihetőleg egészségesebb véglete annak az elmélyedő lélekbeásásnak, ahol a látó szem saját sugaraivá mállik és a szemlélőt magába issza a szemlélete szögébe tolt világkép. Whitman máshonnan indul és máshová ér, de indulás, ut és érkezés nála egyetlen stádium, egy élet, ahol az "egy" csak grammatikai, de nem fogalmi elhatárolást jelent és ez az élet csak történetesen verseskönyv, de kolosszális dimenzióju és magából folyólag nincsen sem vége, sem eleje. A prófétai hang és a határtalanba szélesedő forma csak külsőségek, amik az analizis emlőin nevelkedett olvasót, aki szokásból különhámozza a héjat a magtól, az ujszerüség életes intenzitásával hökkentik fel. Ám Whitmanról igazában csak Whitman tud beszélni, amit más mondhat róla, a dolog természetében rejtőleg későszülőtt analizis, mint ahogy a levegő - levegő és csak a laboratóriumában dolgozó vegyésznek vegyülék. Vissza