Nagykőrös utcaneveinek története 1850 és 1982 között

Előszó

Nagykőrös (a XVIII. századig Kőrös) település régi múltra tekint vissza. Bár az első okleveles említése csak a XIV. század elejéről való, más írásos források és régészeti emlékek szerint már a honfoglalás után megtelepedtek ezen a kedvező helyen. A kedvező helyet elsősorban az jelentette, hogy az ország szívében feküdt, a főváros irányába tartó déli és erdélyi út közelében. A régi utak nevei (Budai, Ceglédi, Szolnoki, Kecskeméti) őrzik ennek emlékét. Ehhez járultak hozzá a kedvező morfológiai és hidrológiai viszonyok. A térszínt zömében vékony homoklepel borítja, amelyen korán kifejlődhetett a szőlő- és gyümölcs-, majd később a zöldségkultúra. A településnek két vízfolyása van: a Kőrös-ér és a Kürti-ér, amelyek közrefogták, mintegy védték a régi belterületet.
Az Árpád-kori aprófalvas - az akkori Alföldre is jellemző - településrendszeren belül lassan kiemelkedtek egyes falvak. Elsősorban azok, amelyek már a megtelepüléskor is a legnagyobbak (templomos helyek), valamint a legkedvezőbb fekvésűek voltak. A kisebb települések elsorvadását, illetve elpusztulását minden bizonnyal a tatárjárás is elősegítette. Az bizonyos, hogy a XVI. századra Nagykőrös környékén már lakatlanná váltak korábbi kis települések (Encs, Váncsod, Besnyő, Gógány, Árboz, Esed, Hangács, s ezek nevét később határrészek, utcák őrizték meg. Nagykőrös fejlődését, kiemelkedését mutatja a XIV. században megszerzett mezővárosi rang. A török hódoltság korában a kényszerű helyzet ellenére a mezőváros, mint a környék lakosságának egybegyűjtője (a többi településhez képest) fejlődik, erősödik. Vissza