Zsombékszéktől a templompadig (dedikált példány)

Előszó

Ahogy nincsen csúnya növény vagy giccses naplemente, úgy a természettel élő ember tárgyai is szépek. Paraszti kulturánk mutatja, hogy még romlásuk is szép. Omladozó pajtákban földdé korhadva, szemétre vetve épp olyan méltóságteljesek, mint múzeumba állitva.
Az ipari civilizáció haszontalan és csúnya tárgyak tömegét beszéli rá az emberre, hozza olyan helyzetbe az embert, hogy kénytelen velük élni. A tömegterméktől az ember kielégítetlen marad, többnyire rosszra gyártja, majd gyorsan szabadulni akar tőle; elhasználja, eldobja. Ez ocsmány tárgyak hullái aztán beboritják az éltető földet, elfedik a természetet az ember szemei elől.
Pedig az ember vágyik olyan tárgyakra, amelyek testéhez illenek, lelkéhez szólnak, amelyek személyét övezik és tükrözik vissza. Ez a vágy hívja életre a mai kézművességet. A kézműves természetes anyagokból, kézi szerszámokkal készít használati tárgyakat, sokezeréves tapasztalattól alkalmasra csiszolt, énekszóval és mesével simogatott formák szerint. A kézművesség ma az egész világon, Magyarországon is egy ifjú mozgalom, amely a népzene, a néptánc, a nemzeti és helyi önbecsülés szelid újjáéledéséhez kapcsolódik. A közelmúltban még virágzó népművészet és kisipar eleven folytatódása. Szép és hasznos tárgyain túl egy alkotó életforma, minden népből meritő nemzeti hagyomány. Szerényebb alkotásait is felértékeli a sötét háttér, ahonnan a fiatal kézművesség kiemelkedik. Ma kéz, szív és idő a gyárakban van lekötve. Az ember alkotóból fogyasztóvá lett, aki a ruhától az élelemig, közlekedéstől a fűtésig kiszolgáltatottja ugyanezeknek a "gyáraknak". A gyárak pedig még silány termékeiket és szolgáltatásaikat is szűkösen mérik; hol ez, hol az nem kapható, hol csak elérhetetlen áron és távolságban. Szükség volna tehát magukat, kisebb közösségeket ellátó kézművességre... Vissza