Erős szálak

Előszó

A DUNA FELÖL friss, koratavaszi szél áramlott a városba. A fagy felengedett, és az apró tócsák, mint törött tükördarabok, sötéten csillogtak a napfényben. Técsi Károly már a Szabadságtéren úgy érezte, hogy lekésett és sietve fordult be az Akadémia-utcába. A pártközpont kapujában felmutatta állandó belépőjét és minthogy a lift éppen úton volt felfelé, gyalog vágott neki a lépcsőnek. Benyitott egy szobába, kabátját gyors mozdulattal a sarokban lévő fogasra dobta. Fejével a vastagon kárpitozott ajtó felé intett és megkérdezte az írógép mellől feltekintő simahajú lányt:
- Elkezdődött már?
Választ nem várva, nesztelenül kinyitotta a fahéjszínű posztóval bevont szárnyas ajtót és belépett a tágas terembe, amelyben hosszú asztal körül vagy tízen ültek már és javában folyt a megbeszélés. Técsi hangtalanul helyetfoglalt az ajtóhoz legközelebb eső széken és - hála annak a képességének, hogy villámgyorsan át tudta kapcsolni figyelmét, agyát, s egész idegrendszerét - pillanatok alatt teljes tájékozottsággal élte bele magát a vita kellős közepébe. Egy mondat közepén érkezett, de a mondat végén körülbelül tisztában volt vele, hol tart az egész megbeszélés. Sötét, tömött bajusza körül, telt, nyugodt arcán mosoly bújkált, olajosfényű, mélyenülő szeméből derű áradt, örült fogékonyságának és örült a tárgynak is, amelyhez meghívták. Nemcsak azért, mert ott bent az agitációs osztályon lévő kis szobájában sokat foglalkozott a most sorrakerülő kérdéssel, nem is csak azért, mert a Vörös Akadémián politikai gazdaságtant tanított és most itt tananyaga eleven valóságában tárult elé, sőt a füle hallatára bővült ki és fejlődött tovább. Nem, nemcsak azért... Ahogy szinte a szerelem várásában is már érzéki öröm remegteti meg az embert, Técsi is előre érezte a pillanatot, amikor egyszer csak úgy érzi majd, hogy a kibomló és a megoldáshoz közeledő nagy témáktól a lelke is feloldódik, kitágul. Vissza