Esti Kornél/Esti Kornél kalandjai

Előszó

"Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél." Ezzel a mondattal kezdődik az 1933-ban megjelent novellaciklus, az Esti Kornél. A bizonytalan időmegjelölés mélyen szimbolikus, de egyszersmind már elő is készít a gyűjtemény novelláinak meglehetősen szabad időkezelésére. Kosztolányi épp ezt az "első fejezetet" írta meg a legkésőbb; akkor már nyolc éve megformálta a sejtelmes nevű főhős alakját. 1925-ben írta első Esti Kornél-novelláját, s a nyughatatlan költő figurája túlnyúlik még az egységesített, fejezetekre osztott köteten is. Az 1936-ban, halála évében kiadott Tengerszem c. kötet újabb történeteket foglal magában, Esti Kornél kalandjai címen. A novellák hőse köré még a műfaji határokon túl is kisugárzó holdudvar rajzolódik: neve alatt elmélkedéseket közöl Kosztolányi, majd egy híressé vált verset, az Esti Kornél énekét. Mit is testesít meg az elbeszélő számára ez a sokféle, színjátszó, meghatározhatatlan, sajátos módon mégis egységes figura?
Kosztolányi mögött a mű megkezdésekor, illetőleg kompozícióvá érésekor már igen jelentős novellisztikus teljesítmény áll. Sőt 1926-ra már elkészül négy közepes terjedelmű, de fontosságra nagy, a legnagyobb magyar prózaepikai művek közé tartozó regényével is. Már föltárta vagy inkább élesen fölvillantotta az emberi kiszolgáltatottság, a személyes megalázottság, a monomániává fajuló szenvedély viselkedésmódjait. Ez a szó nélkülözhetetlen az Esti Kornél-szövegek értelmezéséhez is: Kosztolányi ugyanis novelláiban - a műfaj régi hagyományaihoz híven - voltaképpen nem lelki folyamatokat ábrázol, nem lélektani vizsgálódásokra vállalkozik, hanem mozdulatok, gesztusok, cselekedetek köré rendezi el a történetet. A társas, a látható viselkedés formáira figyel és tereli az olvasói figyelmet; a viselkedésmódoknak is inkább következményeit, mint eredetét állítja fénybe. Vissza