Ez Magyarország!

Előszó

Ha egy család tagjai hosszú időn, éveken át nem látják egymást, a viszontlátás örömének percei után elmondják egymásnak, hogy mi is történt velük azalatt, amíg a messziség távol tartotta őket egymástól. Hogy ment a soruk, mik voltak örömeik és bánataik, mind ezt elmesélik. Aztán előszedik a múltból a közös emlékeket, amelyekre mindketten egyformán derűsen, vagy borongva emlékeznek. Megteremtik ilyképpen egymás között azt a lelki kapcsolatot, amelyet a közéjük esett, külön-külön töltött idő meglazított, talán már-már el is szakított. Általános emberi szokás ez. Úgyszólván nincs is ez alól kivétel. Nemcsak a rokonok, de még a barátok is ezzel kezdik a viszontlátás utáni beszélgetést.
Most is ez történik. Magyarország ismét keblére öleli Erdély egy része magyarságát, az anyaállam a legkedvesebb gyermekét. A viszontlátás feledhetetlen fenségű percei után következik az első beszélgetés. Az anyaország meghatva hallgatja végig, hogy mi is történt húsz éven át az ő kedves erdélyi magyarjaival, akiknek bár mindég remegő szeretettel figyelte a sorsát, minden szomorúságáról és öröméről mégsem tudhatott. Az erdélyi magyarság is tele van vágyakozással, hogy megismerje, megtudja, mi is történt Magyarországon a legutolsó húsz év alatt, milyen téren fejlődött, mivel gazdagodott, mik voltak bánatai, örömei. Hiszen a legutolsó húsz év alatt az erdélyi magyarságnak csak kicsiny töredéke tudott eljutni a csonka anyaországba, s az is ritkán, talán csak egyszer. És még az is csak egy-egy részletet ismert meg, egy-egy eseményről, eredményről értesült csupán. Már csak azért is szeretné ezt tudni, hogy ezzel is otthonosabban érezze magát az anyaország szerető kebelén, hogy semmivel sem legyen a mai magyar életről tájékozatlanabb, mint a többi magyar, mint azok, akik ezt az időt a csonka anyaállamban élték át. Vissza