Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag

Előszó

E kis könyv 1849-49 magyarországi eseményeiről íródott, így tehát bizonyos, hogy a tárgyválasztás nem szorul magyarázatra, hiszen többé-kevésbé mindannyian tudjuk, hogy milyen nagy jelentőségű volt ez az év Európa, s azon belül e kis rész, Magyarország történetében. Felesleges lenne bizonygatni. Ezért, ha mégis megragadom az elöljáró beszéd adta személyes lehetőséget, ezzel csak egyetlen félreértés lehetőségét szeretném kiküszöbölni. Mire is gondolok? Lehet, hogy néhányan túlságosan komornak, lehangolónak fogják érezni az általam rajzolt képet, s úgy vélik majd, hogy a késői utódok nagyképű bölcselkedése vezérelt az igaztalanul kemény ítéletekben. Remélem, hogy nem így van. Szeretem e kort, szeretem sok-sok emberét, s bár kissé egyhangú lenne ezt a tanulmányt minden megállapításánál újra és újra megismételni, a forradalom kis érdemű történetírója mindvégig érezte a tiszteletre kötelező géniusz jelenlétét. De éppen ez a géniusz kötelez mindannyiunkat arra is, hogy szembenézzünk az emberi hibákkal, s mindenekelőtt azzal a valóban komor történelmi helyzettel, amely a forradalom nagyszerű pillanataiban még az igazán nagy emberekből is kikényszerítette a hibákat. Szembe kell vele nézni, mert az eredmények mellett ez is tovább öröklődött, így nélküle értelmetlenné válnának a későbbi fejlemények, s szembe kell nézni vele, mert sok-sok változás után, áttételeken keresztül sorsunkat is befolyásolja. Vissza