Vár ucca tizenhét 1997/3

Előszó

Részlet
1. Flimmewitz és lakói A huszadik és huszonötödik életéveim közé eső nyarakat Stájerországban töltöttem. Az életem akkor még az örömteli új várások rózsalánca volt, nem pedig a hálistenes túlesések tikkasztó lapálya.
Az utolsó nyarat Flimmewitzben töltöttem.
Szalonkocsin érkeztem oda, mert akkoriban az államvasutaknál szolgáltam; az egyik főosztály igazgatóhelyettese mellett voltam személyügyi referens. Az igazgató maga rokonom volt, őtőle kaptam a vakációkat és ő is vitt el magával minden nyáron. Amikor odaérkeztünk, már ott volt az ő családja is, az enyém is: az anyám, a nagynéném és a nővérem.
Emlékszem, hogy amikor a terasz lépcsőin felsiettünk, az édesanyám merően nézett rám és pár pillanatig nem ismert meg. A nyár első felét és az egyedüllét szabadságát bizonyára túlontúl kihasználtam.
Az első napon agyonnyomott a csend és a levegő; a szokásos kérdések gyilkos unalommal fúródtak belém; szomorú voltam, az elhagyott fővárosi éjszakák visszahívogattak, az emberek marionettek módjára merevkedtek körülöttem - nem is láttam őket, csak egyforma barna tömegek mozdultak el mellettem. Hanem estére megjavult a helyzet. A lámpafény is, a bor is jótékonyan intézkedett: összemelegedtem a helybeli notabilitásokkal, az igazgató-tanítóval, a Herberstein grófok fővadászmesterével, a polgármesterrel és magával a vendéglőssel, az óriástermetű Probszttal. Ez a hallgatag osztrák titán szabályozható őrültségben szenvedett: jó volt, mint egy falat - ah, minő falat! - kenyér, hanem telente legalább egyszer elpáholta a családját, ilyenkor beszállították a gráci tébolydába, ahol már bérelt fülkéje volt és csak tavasszal tért vissza Flimmewitzbe, ahol a polgárok küldöttsége fogadta. Suttogták róla, hogy iszik, de ezt a diszkréciót nem értettem meg későbben sem, mert ott előttünk, népes nyíltsággal ivott meg másfél liter vöslauit. Lehet azonban, hogy a titkolódzás kímélete a vendéglős további, éjszakai magánügyeire vonatkozott. Már az első estén megfigyeltem, hogy ott az elhagyott sarokasztalnál, ahová a vacsora felszolgálása után visszahúzódott, értékes magánbeszédekbe merült, talán, hogy lelki alapon újabb cseppek felvételére hevítse magát.
Akkoriban megbeszéletlenül is úgy volt, hogy később, ha majd a rangom engedi, nőül veszem az igazgatóm legidősebb leányát, ezért valahányszor együtt voltunk, bennünket következetesen egymás mellé ültettek. Az anyám kedvéért, aki ragaszkodott a tervhez, betartottam az ilyenkor szokásos formákat, de a lelkemnek sohasem volt semmi fontosabb köze a dologhoz. így volt ezen az estén is, de emlékszem, mennyi fáradságomba került, hogy a leányka obligát mondanivalóival szemben sikerüljön a figyelmest mímelnem. Vissza