Faluról-falura, házról-házra...

Előszó

Jászsági subák
Jászkiséri utca során ámbitusos házat rajzolok. Hófehér oszlopait kékfürtös szőlőindák gyűrűzik körül s még a gádor tetejére is felmerészkednek.
Nyárközépi tüzes színek el-elhalványulnak és ködösre válnak, mert hát fel-felszivárgó könnyeken át nézem azt a nádfödeles házat.
Néhai nagyapóé volt.
Leveles kiskapuja cifrafaragású bálványához be sokszor odasimultam én, az álmodozó unoka, hogy kéklő messzeségekbe szólítgató epekedéssel bámészkodjam a közeli állomás jegenyéi közül tovaszáguldó vonatok után. Ó, ha tudtam volna akkor, hogy a kívánság egyszer majd teljesül és visz, visz a vonat sorompókon, határokon át!... Ezeréves hazából sohasem-látottba: nagyapó hajlékától turáni ős-ükapák földjére, mint rab-csatárt.
Legelőször szavalgatott mézes rímek gyöngyöznek a lelkemre:

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon.
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával von tele...
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra...

Olyan, mint az a csöpp, hátulgombolós nadrágú, akinek a gerlekacagása hirtelen a fülembe csilingel.
Öreg embert nógat, vonszol hozzám, hogy megnézzék, mi-csudát csinálok?
Odatopognak:
- Adjon Isten, öcsémuram! Mi járatban van errefelé, a mi kis falunkban? Mert úgy nézem, hogy nem idevalósi?
Szíven szúr e szó, dehát mit tudhatna rólam, ami kor nem hallotta az imént mint sírdogált befelépergő rímekben a lelkem... Vissza