Házassági szezonalitás Magyarországon a 18-20. században

Előszó

Közhelynek számít, hogy a házasságok szezonális ingadozása a hagyományos európai társadalmakban rendkívül erős volt. A házasságok havonkénti számának alakulását két tényező befolyásolta: egyrészt az, hogy milyen mértékben tartották be a keresztény (római katolikus) egyház azon szabályait, melyek nagyböjt és advent idején tiltották az esküvőhöz többnyire szokásszerűen társuló lakodalomtartást, másrészt a mezőgazdasági munka - mellyel a hagyományos társadalmakban a népesség döntő többsége foglalkozott - szezonalitása(Wrigley-Schofeld 1981: 298-303; Cressy 1985: 1-9). A kutatások megállapítása szerint Nyugat-Európában három házasodási csúcs volt: télen (január-február), tavasz végén, illetve nyár elején (május-július) és ősszel (október-november). Ezzel szemben Nagyböjt idején (március), aratáskor (augusztus) és Adventben (december) különösen alacsony volt az esküvők-lakodalmak száma. A szezonalitásnak ezt a fentebb leírt tradicionális görbéjét három tényező változtatta meg a 16-18. századi adatai Ann Kussmaul szerint nemcsak azt mutatják, hogy a megfigyelt időszakban nem létezett egyetlen egységes országos házasodási minta, hanem véleménye szerint a házassági szezonalitás elemzése révén megállapítható a gazdaság regionális specializációja, illetőleg a hagyományos gazdaság piacgazdasággá való átalakulásának térbeli és időbeli körvonalai is. Vissza