Előszó
Részlet a "Szőke vize a Tiszának..." című műből:
Junius elején járt már az idő, de az idén valahogy elkésett a nyár. Még mindig hűvös volt a gyakori esőtől és a Hegyalja még déltájban is ködbeverten nézett át a Tiszán.
A gabonaföldek kövér zöldje megdölten hevert szerte a határban s a gazdák fejcsóválva nézték a földbehajlott istenáldását. Legalább tiz napot késni fog az aratás a sok eső miatt. Minden nap égiháború, jégverés vagy szomorú, öszbeillő szapora eső veri földbe-sárba a vetést. Pedig szépen megadta az Isten, soha ilyen súlyos, nagy kalászok nem ígérkeztek, a tengeri, krumpli is kövéren fejlődött, csak már napmeleg kellene mindennek, egy kis jó, száraz, felhőtlen időjárás.
Domby Menyhért tiszaháti kisbirtokos ur aggódva állott meg udvarháza széles lépcsőjén:
- Teremtő Isten, ne vedd már el, amit megadtál!
Két hüvelykujját a zekéje oldalába akasztván, kémlelt szét a körbefutó mély égkorongon. Felhő nem látszott semerről sem, de mégis esölehellet érzett a ragyogó tiszta nyárvilágban.
A dombhajlatról, ahol a ház állt. messzire elláthatott a vizsgálódó tekintet. Átsiklott a folyónak lejtő utcasoron, át a füzessel szegett nagy ártéren, - ott a libatocsogó szikrázott fel most a junius forrni kezdő tüzében - s megpiheni hosszan a Tisza felől idemosolygó rétség apró szénaboglyáin. Az már Zemplén földje volt és, a lehanyatló szemhatáron merengő szomorúsággal álltak a fátyolkék, messzi hegyek.
Azon a kék hegyláncon komorodott el most a nemzetes ur kedve. Mert ott már homályba fult a reggeli szikrázás és alélt szürke szin emelkedett a kobaltkék égburokra. Ha pedig az olaszi hegyek felöl borulat jön, ugy tartós esőt lehet várni mindenképpen.
Domby Menyhért nehéz szívvel állott a tornácfeljárón, majd legyintett és befordult újra a vadszőlős oszlopok között.
Felesége aggódva nézett fel a foltoznivalóról:
- Mi baj, öregem?
- Ne is kérdezze. A Hegyalján újra borulat látszik.
Anna néni kezében pillanatra megállott a tű.
- Ó, Istenem, - sóhajtott - csak már ne esne. Tönkre silányul igy mindenünk.
- Évek óta igy van ez már - _ dörmögte rosszkedvűen az öreg magyar. Mintha átok volna rajtam, semmise akar sikerülni. Tavaly a juhokba esett a vész, most két éve a krumplit harmadolta meg az áldatlan idő, ezidén meg, hogy a búzában, gabonában lett volna egy kis reménységem, az is oda van!
És újra csak legyintett nagy, csontos kezével.
Vissza 
