Az 1929-es születésű Fazil Iszkander először mint költő jelentkezett az irodalomban. Első elbeszélése 1956-ban jelent meg, ettők kezdve rendszeresen írt prózai műveket is. Egyéni hangú, rendkívül színes, finom humorral átszőtt írásai a gyermekkor varázslatosan szép, ezer csodával teli világát idézik, amelyből természetesen nem hiányoznak a felnőttek, rokonok, ismerősök s a velük kapcsolatos derűs epizódok, mulatságos történetek sem. Elbeszélései egyben pontos művészi képet adnak Abházia életéről, hétköznapjairól is. Szereplői furfangos hegyi pásztorok, vagy a családias hangulatú kisvárosok néha groteszk figurái, s mindenkori szereplői még a hegyek, amelyek Iszkander történeteiben is olyan közel kerülnek az emberekhez, mint Tamási Áron remekmívű novelláiban.
