Szárnyak, gyökerek (dedikált példány)

Előszó

Fecske Csabát a természeti szépségek és a társadalmi,
szociális ellentmondások észak-magyarországi régió-
ja, a „kies Bódva-völgy" tündérszigete, Szögliget küldte
az irodalomba. Lírájával a dalköltészet újulni tudó ké-
pességét is bizonyítja. Kiteljesedő poézise őrzi a ma-
gyar líra bensőséges esztétikai lehetőségeit. Legköz-
vetlenebb példaképe: Kalász László.
Reprezentatív antológiákban és 12 verseskötetben
bizonyította tehetségét. Tudjuk: "A tehetség nem afféle
ajándék, amellyel sarokba lehet vonulni magánüdvű szesz-
kortyingatásra. Kölcsön az, letét, amelyről számadást az
Isten vagy az ördög vár..." (Illyés Gyula.)
Munkásságának jelentős részét teszi ki a gyerme-
keknek szánt vers, mese és az elbeszélés. Meglepő képi
biztonsággal találja meg az utat a kicsinyek képzelet-
és élmény-világához. Bensőséges lírai verseivel, vidám,
pattogó ritmusú, csúfoló mondókáival egyaránt szép
sikereket ér el. A verses formák iránti érzékenysége
magas fokú. Felidéző és megjelenítő erejével, rím- és
ritmusjátékokkal, a dikció dallamosságával, lüktető
ritmusával, a szövegkezelés játékos bravúrjaival derűs,
intenzíven átélhető költői világot varázsol elénk,
amelyban a felnőttek is kedvüket lelik.
A cogito öröme mellett megismerte és megszen-
vedte a doleo gyötrelmeit, de rátalált a szenvedés lélek-
megtartó erőire is. Költői egyénisége karakteres, mégis
a közösségi kontextus határozza meg szemléleti-ön-
értelmezésbeli lehetőségeit.
A szülőtáj flórája és faunája él, lélegzik lírájában. Az
évszakok szépsége, a pompázatos mesevilág, a családi
örömök, a felszabadult lélek élményei áradnak versbe.
Természetszeretete, emberközelsége antropomorfizáló
képessége a tájleírásban, tájfestésben is szembetűnő.
Verseiben gyakran érezzük a népdal ritmusát, ispirá-
cióit, finom sugallatait. Reméljük, hogy Fecske Csaba
eredményeire országos fórumokon is felfigyelnek. Vissza

Fülszöveg

Hogyan született meg az én versvilágom? Azt hiszem csak na-
gyon lassan, hosszú küzdelem árán, lépésről lépésre, versről versre.
Némi túlzással sorról sorra.
Költői és persze emberi fejlődésem nem volt ment nagy kacs-
karingóktól, olykor bizony zsákutcába tévedtem.
Kezdetben a szegények és elesettek — tehát az enyéim — költője
kívántam lenni, verseimmel használni szerettem volna. Úgy
akartam írni — ez azt hiszem, sikerült is -, hogy mindenki értse, az
is, aki nem végzett főiskolát, egyetemet, csupán nyolc elemit, vagy
még annyit sem. Ez bizonyos mértékig a költészet degradálása volt
és nem feltétlenül az olvasó megbecsülése, gúzsba kötve éreztem
magamat, s rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok közéleti költő.
Én csak a magam nevében tudok hitelesen szólni, nincs mese,
individuális költő vagyok, moralizáló, létértelmező gondolkodó.
Pályám elején metaforában gazdag verseket írtam, vizualitásra
törekedtem, ez kétségkívül Nagy László hatása volt, a hatvanas évek
költő-fejedelméé, aki igen nagy népszerűségnek örvendett úgy az
olvasók, mint a feltörekvő ifjú költő-nemzedék körében. A
képalkotás azt hiszem máig is az erősségeim közé tartozik, bár ma
már ez a költői eszköz meglehetősen konvencionálisnak minősül.
Vers-zenét bizonyára Weörestől tanultam, sok mindent Arany
Jánostól, talán éppen a szelíd iróniát is. Tudatosan sohasem
választottam mestereket, de sokan voltak, akik így vagy úgy
hatottak rám, befolyásolták költői fejlődésemet. Kedves költőim
mindig is voltak, természetesen most is vannak: Arany János,
Csokonai, Vajda János, József Attila, Weöres Sándor, Pilinszky
János, Rilke, Eliot, a maiak közül Orbán Ottó, Kányádi, Parti
Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Csoóri Sándor és a méltatlanul
elfeledettek közül Jékely Zoltán, Kálnoky László. Vissza