Viharsarok

Előszó

Mikor e sorozat tervét szerkesztője elém tette s megkérdezett, hogy melyik tájhoz ragaszkodom, gondolkodás nélkül mutattam a déli Tiszavidékre, Tiszántúl s egyben Magyarország "viharsarkára", ahol az elmék és a szívek sohasem tudtak belenyugodni a meglévőbe, a megvalósult Magyarországba. Ez a nép mindig készen volt a fölkelésre, hogy újra kezdje életét, mely ezer év óta dermedten áll kísérletek és gyorsan elbukó országos szándékok tüzében és ködében. Ha egy-egy szikra arra repült, Tiszántúl mindjárt kigyúlt s égett gyönyörűen, mintha tudata volna egy különb, emberibb magyar életről és egykettőre csapatokat állított az úri magyarság, később pedig a feudális,-kapitalista hatalmasságok ellen.
Nem volt nehéz önmagamra ismernem ebben a népben. A belső formát ugyan nem tőlük kaptam, mert az előőrsöt álló fenyők voltak leginkább elrendelő tanítómestereim. Akik bejárták a hegyek vidékét, jól ismerik őket: állanak néhány lépésnyire az erdőtől, egyedül. Mögöttük már erdő van: összebúvó, egymást védő egység, sötétség, hűvösség, néma s titokzatos élet, becsurgó némi fény és sok-sok homály. De az előőrs-sorsa ítélt fenyők előreléptek, egyedül állanak, a nap zápora fürdeti őket s egyenesen, töretlenül mennek az ég felé, talán reménytelenül, de a tiszta forma örömével. Vigasztalásul ma is órákig tudom nézni őket, a tiszta forma igézetét tőlük kaptam s ők figyelmeztetnek a törvényeire újra. De életem tartalmát Tiszántúl s mindenek felett a déli Tiszavidék adta: indulataival és forradalmaival, szertelen, tehát történelemre vágyó emberfajtájával. Vissza