Idegenvezetés a Terror Háza Múzeumban

Előszó

Ötvennyolc év országnyi erőszak nem fér egyetlen épületbe, a Lenin-Sztálin mauzóleumba sem. Kettőbe sem fér, hiába akkora kettő, mint a New York-i világkereskedelmi központ toronypárja volt. Ötvennyolc évnyi országos erőszak bemutatásához kicsiny a Tienanmen, a Mennyei Béke tere, s nem elég nagy a Szentföld.
Hazánk, a Kárpát-medence, minden talpalatnyi földje-földalattja ezen erőszak egy-egy múzeuma - és nem csak múzeuma. Mi, tizenöt millió magyar, bárhol élünk, mindannyian ezen erőszak egy-egy múzeuma vagyunk - és nem csak múzeuma vagyunk.
Az Andrássy út 60. is ezen erőszak egyik múzeuma. A világörökség része. Ahogyan ma "globálisan" illik: inkább színház, mint múzeum. Korszerű színház: kétórás sodró erőszak-musicalt (netán musical-erőszakot) mutat be látogatóinak. Százszor két órányit tart műsoron - ki melyik egyre kap jegyet.
Ha nem is fér el benne: ott van a Múzeumban a tragédiánk is. A musical mellett, mögött, alatta - és fölötte. Ahhoz azonban, hogy a látogató megnézze, meghallgassa, elolvassa - és megértse azt: százszor két meghitt óra kell s a búvárok csönd-világa. Sok-sok merülés s ki mint merülhet: a Nautilus fedélzetén, ólomcipőben és felszínhez kötött sisakban, könnyűbúvár-fölszereléssel - avagy gyöngyhalász módjára: meztelenül s amíg tüdeje bírja.
Hogy tragédiánk teljesebb legyen a Múzeumban: minden egyes látogató beviszi magával egy vagy több kisebb vagy nagyobb darabját - s a halott, az élő és a születendő látogatók sorának vége-hossza sincsen.
E semmi könyvnyit azért idéztem-írtam, hogy az Olvasó, ki velem jön a Terror Háza Múzeumba, ha csak a musical érdekli: két-három-négyet is kapjon egyszerre, ha pedig tragédiánk is, ismerjen meg minél többet a Múzeumban láthatóból-hallhatóból-érezhetőből - meg abból, ami bennem él, amit én hordok oda.

Budapest, 2002. október 23.

A szerző Vissza