Fejezet a magyar kritika történetéből

Előszó

A múlt század második felének kutatója lépten-nyomon beleütközik Gyulai Pál nevébe. Nincs író, nincs szervezet vagy intézmény, amely ne kapcsolódna valamiképpen hozzá. Neve, munkássága óhatatlanul összeforrt e korral. Öt évtizeden át állta és osztogatta az ütéseket a kritikai harcokban, elvbarátok rajongták körül és nemzedékek nyilainak volt céltáblája. Reformátorként kezdte és az ,,egyedül üdvözítő" dogmák helytartója lett. Történelmi fordulatokat élt át, történelmi generációkat élt túl, s századunk elején már utolsó mohikánja annak a nemzedéknek, amely létrehozta a kiegyezést.
Hatását nem lehet pusztán hatalmi pozícióival magyarázni. Kivételes volt tehetsége is. A legnagyobb kritikusok erényei hevítették írásait: erős hit elveiben, a meggyőződés táplálta szilárdság, az elvi harcok kedvelése. Nem ismerte a kételyt, a habozást, a bizonytalanságot; „bevágtat a bajba, . . . bele vág, nem gyáván töpreng rajta," - jellemezte Ady közismert versében. Vállalkozása nem képzelhető el e belső egyensúly, e magabiztosság nélkül. ,,Amire a raison kritikusai: Kazinczy, Kölcsey nem gondoltak, - írja Dóczy Jenő - ő viszi végbe: megszerkeszti az irodalom első magyar törvénytárát. - A klasszicizmus korában nem akadt Boileaunk, a romantikus Vörösmarty se ad a Dramaturgiai Töredékekben kátét vagy dogmatikát, mint Victor Hugó Cromwell előszavában, Gyulai vállalkozik a nagy föladatra." Irodalmi irányzatokat értékelt, műfajelméletet teremtett, eszményeket, ideálokat alakított ki, s a maga szabta irányba próbálta terelni költészetünk fejlődését. Fél évszázadon át hatottak nézetei irodalomelméleti és kritikai gondolkodásunkra, s a körülötte kirobbant vitákban a modern magyar irodalom lassú, ellentmondásos kibontakozása tanulmányozható. Vissza