Fekete földekről

Előszó

Gyurka, a szamárcsődör - gyerekkorom legjobb barátja - mélyen lógatta bús fejét, mikorra felértünk a lankásra, ahol Kiss Sándor bátyám drótkerítéses, büszke szentesi meggyfákkal árnyékolt földje húzódott. Sándor bátyám a legnagyobb művésze volt a fafurulyának mindazok közül, akik valaha a hatluku lelkes kis fadarabból hangokat csiholtak ki a lehelletükkel.
Rossz hangulatban voltunk mind a ketten. Gyurka is, meg én is. Az iskolában, amit nap mint nap a Gyurka hátán látogattam, a tanitóm megállapitotta, hogy lustaságban és cinizmusban konkurrálok a csacsimmal, - Gyura viszont hazafelé menet megpillantott az országút lábjában egy vasderes kancát és hirtelen olyan társalgási vágyat érzett, hogy - meg kellett szabadulnia tőlem. Vágtatásba fogott, azután' hirtelen felvetette a hátulját, úgyhogy a nyakára estem, épp oda, ahol a barna keresztcsík hajlott a két első lába felé. Majd a legvadabb vágtából megtorpant, mintha csak lecövekelték volna: a következő percben úgy repültem le a hátáról, a fordulóban, a düllőút porába, mint az anyátlan malac ...
Gyura még vágtatott egy darabig: ő elől, én utána; de azután lecsapott a kezemben a bikacsök a vastag szamárbőrre és tanyai iskoláskorom filozófus, nagyfülű társa bűnbánóan megállt s kirítt szemmel folytathattuk utunkat. Fenn, a lankás szélén már vörös árnyalatban darvadozott a tavaszi, magyar alkonyat. A földek felől az ősi élet mély szaga áradt, a város alól, amely fatornyával kéklett az álmodó mezők felé, halk harangszó zsongott. Vissza