Fekete gyémántok I-III.

Előszó

Részlet a kötetből:

MIELŐTT EMBER LETT VOLNA A FÖLDÖN

A Pentateuchnak igaza van a teremtés hatnapos voltára nézve.
Csak hogy a napokat isteni fövényórával mérte, a miben minden lecsorgó fövényszem: egy év. Az egész nap azután százezer év.
A kezdet maga is oly emberi számoknak helyet nem álló végtelenség, mint az örökkévalóság maga. A «mikor?» kérdése ott is oly kevélység-megalázó rejtély, melyre a tudósnak azt kell felelni: «nem tudok semmit!...»
Annyit már megtudtunk, hogy a lételünket megelőzött «tegnap» legalább százezer évnyi távolban van tőlünk. Csak a tegnap! Hát a hét első napja?
Hanem a tegnapot már ismerjük.
Van egy nagy könyvünk: a föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak, mint a könyvnek a levelei, egyik a másikra fektetve; minden lap tizezer, százezer (ki tudja, mennyi?) évet képvisel. A vakmerő emberi tudásszomj keresztülfúrta e lapokat, ásóval, kalapáccsal, vésővel, fúróval. Minden lap tele van írva betűkkel, tudósításokkal, miket egyik százezred év a másiknak hagyott hátra: örök-halott és örökbeszélő tanujelekkel. Az emberi szellem megtanult azokból olvasni.
Megszámlálta a föld leveleinek a lapjait; kihallgatta a titkos betűk beszédét; tanult titkokat a sziklából, a hegyalkotó ázalagok parányaiból; lenézett a górcsővel a földkebel alig látható állatmaradványaiba, mint a hogy behatolt távcsövével az égboltozat végtelenjébe, s rájött a tudatra, hogy lefelé úgy, mint felfelé, nincsen «vég».
A legelső lapja e könyvnek, melyet ember felforgatott, a gránit- és porphyr-réteg. Azon alul már nem hatolhatott. Hogy azon alul mi van? arról csak a vulkánok beszélnek... Vissza