Tiz szál gyertya

Előszó

A bolt magas volt, keskeny és hosszú. A végében - ahol hordók, létrák, ládák és fonott üvegek álltak - szinte állandó volt a homály s ennek a homálynak ecet és kocsi - kenőcs szaga volt. Elől - az üveges ajtó s a kirakat tájékán - nappali fényben pompáztak a kényes áruk: a cukorkák, csokoládészeletek, teásdobozok, felvágottak, sajtok s amint fogyott hátrafelé a világosság, úgy következtek rangsorban az áruk, mutatósságuk és kényességük szerint. Az ecetnek és kocsikenőcsnek nem ártott semmi, látnivaló nincs rajtuk, így jó volt nékik a homály is.
A bolt közepe táján, a polc elérhető helyén - a szappanok, sárkefék és mosóporok társaságában voltak a gyertyacsomagok, melyek kis helyet foglaltak el ugyan - sokkal kisebbet, mint régen -, de nélkülözni őket mégsem lehetett. Igaz, hogy fényük elveszett a villanyfény mellett, kormoztak és lecsepegtek az asztalra, de fényük élő láng volt s az embereknek akarva-nemakarva, nagy örömben és nagy bánatban eszükbe jutottak.
Persze nem vették tucatszám, mint régen, csak egy-egy szálat.
S a gyertyáik elindultak erre-arra, örömre, sírásra, bánatra, vígságra. Világítottak élőknek és holtaknak, utaknak és emlékeknek, szegénynek, gazdagnak, tivornyának és áhítatnak. Világosságuk rongyot és selymet egyformán érintett, és lángjuk puhán imbolygott könnyes és nevető szemek tükrében. Fehér, hideg, aszkétatestükben a világosságot hordták, de ők nem dicsekedtek vele és a polc többi lakója nem tudott róluk semmit. Vissza