Fekete lángok

Fülszöveg

Afrika csábításának nehéz ellenállni, különösen, ha kiderül, hogy a természeti adottságok varázslatos egzotikuma és a bennszülött dobok mágikus ritmusa mellett még világirodalmi szintű költészet is várja a felfedezőt. Nyugat- és Közép-Afrika költőinek bemutatása után (Fekete lángok, 1986) antológiánk szerkesztői most Európától egyre távolabb eső vidékekre, a fekete földrész déli és keleti országaiba kalauzolják az olvasót. Olyan területekre, melyeknek szellemisége egyformán hordja a keresztény európai és az ázsiai iszlám kultúra bélyegét, és amelyek a fajgyűlölet jegyében mindmáig az afrikai és az Afrikán kívüli civilizációk összeütközésének legvéresebb porondjai maradtak. Kilenc szárazföldi ország - Dél-afrikai Köztársaság, Malawi, Tanzánia, Uganda, Kenya, Ruanda, Etiópia, Angola és Mozambik -, valamint négy szigetállam költői zengik el angol, portugál és francia nyelven szorongásaikat, átkaikat vagy hosszú századokon át elnyomott szabadságvágyuk mámorosan felszakadó igéit. A közvetítő nyelvek használata lehetővé tette, hogy szavuk természetes könnyedséggel kerüljön bele a világirodalom áramába. A sikernek azonban ára van. S ezt nemcsak a bantu aranykor eltemetett bennszülött irodalmával kellett megfizetni, de azzal a meghasonlottsággal is, aminek a legzseniálisabb formában az ugandai Okot p'Bitek adott hangot a Lawino énekében. Afrika bármilyen látványos haladáson megy is keresztül napjainkban, egyre több jel mutat arra, hogy a jelenlegi út már nem sokáig járható. A menthetetlenül bekövetkező válság egyetlen ellenszerének az ősi hagyományok minél mélyebb és módszeresebb feltárása látszik. S akkor lehet, hogy Afrika népeinek nem az lesz a legfontosabb, hogy szellemi elitjük jóvoltából nemzetközi elismerést arassanak, hanem hogy végre önmagukat megértsék. Vissza