Fel a porból

Előszó

Részlet a könyvből:

A műhelyből falépcső vezetett föl az üvegfallal elrekesztett lakásba. Az egyik szabólegény vaskos, iparoshangon énekelt, a másik füttyszóval kísérte. Odalent dolgoztak, motoszkáltak, éltek.
Egészséges emberek. Vagy pedig öntudatlanok. Mindegy: élnek. A munka láza áthevíti körülöttük a levegőt. Dolgos idegeik és izmaik ritmusa az életet, a mozgást zengi. Ma is és tegnap is. Mindig. Nem is saját életüket élik, hanem a munkáét. Csak hozzájárulnak egy tőlük idegen valaminek, a Munkának az életéhez. Úsznak egy siető folyam sodrában. Kis csapok egy nagy gépezet testén. Díszletek egy víg tragédiában vagy egy szomorú komédiában. Füvek a réten, növények. Ezeket a képeket látta is, lehunyt pillája alatt szemlélte. Nagy, rohanó, ideges vizet látott, benne fekete pontok, emberi kobakok fujtattak. Akkor aztán valamilyen vonattal berobogott a Keleti pályaudvar kietlen geometriájába és bámészkodott a pöfögő masina előtt: görbített vasdarabok élete oly mulatságos egy úri szörnyeteg zárt, önálló életében. Cigarettája kialudt már. Keze halott merevséggel lógott le a díványról; ujjai közt csak akkor érezte a szipkát, ha megszorította. Zsibbadtan hevert, hanyatt. Vannak, akiket az ár kivetett a partra. Törmelékek, roncsok. Azonban az ő hullájában agyvelő van és lélek. Kezében is agyvelő van és a harisnyája is egy darab lábalakú agyvelőt burkol. Vissza