Fél évszázad munkája

Előszó

A fényképezést nem tartottam szakmának. Saját szórakozásomra készítettem fotókat egy egészen primitív készülékkel, egy Kodak Brownie-val egészen addig, amíg az érettségim után a nagybátyám megkérdezte: Miért nem tanulsz fotózni? "Miért ne?" - mondtam én.
Ebben az időben csupán a műteremben készült háttér előtti merev portréfotókat ismertem, aztán láttam az utcai fényképészt, aki lencsevégre kapott, megkérdezte a címet és egypár fillérért a házhoz hozta eladni az elkészült felvételt. Illusztrált újságok még alig voltak és nem nagyon kerültek a szemem elé. A fényképész nem volt általánosan ismert foglalkozás.
Budapesten ahol laktunk, kínálkozott egy képzési lehetőség Pécsi Józsefnél, aki szakavatott fotográfus volt. Rettent lelkesen kezdtem a dologba. Amolyan ébredés volt ez, mintha egy álmodozó lányka lettem volna eddig a percig, aki nem egészen a realitásokban él.
Apám ügyvéd volt, aki a női emancipáció eszméinek hatása alatt lányait fiúkként akarta nevelni. Ez jellemző volt ebben az időben egy jó kelet-európai értelmiségi családra. Ambicizóus ember volt, ami épp megfelelt, nekünk soha nem volt elég, teletömtek ismeretekkel. A gimnázium mellett különórákra és zeneleckékre jártam. Testvéreim osztályelsők voltak, engem mindez kevéssé érdekelt. Úgy gondoltam, hogy ők törekvők, én pedig átlagos vagyok. De amikor elkezdtem fotózni, a legjobb akartam lenni, s akkor meg volt bennem a szükséges szeretet és kitartás. Ezt nekem találták ki. Vissza