Feltételes megállóhely

Előszó

Szerző a "Feltételes megállóhely"-ről
Ha jól emlékszem: Ibsen mondja, hogy „Irni annyit tesz, mint itélőszéket tartani önmagunk felett". Ibsen ugyan ugy érti ezt, hogy irni annyi, mint számot adni a bennünk lakozó érzés- és gondolatvilágról, de egy kis szócsavarással ugy is értelmezhetjük: irni annyi, mint kitenni magunkat egy megvesztegethetetlen zsüri itéletének, amely zsüri azt a nevet viseli, hogy közönség. Ez előtt a zsüri előtt álló vádlottnak érzi magát minden iró, de különösképpen a szinpadi szerző, aki közvetlenül és félremagyarázhatatlanul értesül ennek a zsürinek kedvező, vagy kedvezőtlen itéletéről. Minden vádlottnak, igy a szinpadi szerzőnek is van egy pár szava, amit mentségére felhozhat. Az én mentségem a következő:
Ne tessék haragudni - én jót akartam. Kettős célom volt a Feltételes megállóhely-lyel. Egyrészt meg akartam ismertetni önöket egy, a közönség előtt nagyjában ismeretlen területnek, a kulisszák világának belső életével, másrészt egy kis optimizmust is akartam Önökbe önteni és egy nem mindennapi történettel akartam illusztrálni egy szerény, de erősen optimista nézetemet. Ez a nézet - vagy nevezzük véleménynek - röviden igy hangzik: Nem minden tragédia, ami első pillanatra annak látszik. És ezer dolog van, amire ma azt mondjuk: Ezt nem lehet tulélni - és holnap nyugodtan élünk tovább.
ZÁGON ISTVÁN. Vissza